Azt jelenti, hogy az embercsempészt nem viszi el a fekete autó – de mást sem. És azt is jelenti, hogy Szigetvári Viktor nem bonthatja le jogon kívüli eszközökkel a rezsimet, akkor sem, ha ő ezt rendszerváltásnak hívná. És azt is, hogy a kormánynak – nagy bánatára – szintén tartania kell magát a jogállami keretekhez, akkor is, ha láthatóan igyekszik, hogy ennek a garanciáit minimalizálja. Természetesen meg kell fékezni az embercsempészetet, a terrorizmust, az illegális határátlépést. De ezek a bűnüldözés és a nemzetközi együttműködés új, hatékony formáit követelik meg, nem pedig azt, hogy marokra fogjuk legfontosabb alapelveinket, és diadalmasan a nép orra alá dörgöljük őket, hogy lám, itt a baj.
Igaz, hogy például a berlini merénylő az egyetlen Németország különböző tartományaiban tizennégy álnevet használt sikeresen anélkül, hogy lebukott volna, kiutasítani meg azért nem sikerült, mert Tunézia, ahonnan jött, nem ismerte el állampolgárának. (Miért nem? Kinek kellett volna ezt elintéznie?) Ettől még beszólhatunk a jogállamnak is, úgyse szól vissza.
Ha a migrációs válság rövid két éve elég volt ahhoz, hogy sikerüljön a közvéleményben elhinteni, hogy a jogállam valami kolonc, amely akadályoz minket a versenyfutásban, akkor teljesen felesleges annyit beszélnünk 1956 évfordulóján a magyar hősökről. Akkor inkább valljuk be, hogy tévedés volt az egész: a demokrácia és a jogállamiság tényleg nem nekünk való.
