Bármit is mondjon Kósa Lajos, ha Budapest olimpiát rendez, az országos, emelkedettebben: nemzeti ügy volna. Amivel lenne dolga kormánynak, parlamentnek, pártoknak, nem csak a fővárosnak. Magyarország nem Amerika: ott a szövetségi kormányzat vagy New York nem kell hogy kiemelten foglalkozzék azzal, ha Los Angeles nyári játékokat rendez.
Amikor az első Orbán-kormány idején politikai kampánytéma lett a budapesti olimpia vágya, akkor annak azért volt átütő sikere és támogatottsága, mert sokak számára hihető volt, hogy a belátható jövőben képesek lehetünk egy ilyen grandiózus esemény megszervezésére (ahogy az euró bevezetésére is). A terv tökéletesen illeszkedett a 2002-ben egészen kis többséggel leváltott polgári kormány által kínált jövőképbe, a balliberális oldal is támogatásáról biztosította. Hogy aztán kormányon „álom-bakóként” elsorvassza a biztatóan indult, pozitív energiákat mozgósító kezdeményezést (ahogy az euróövezethez való csatlakozást is levette a napirendről kudarcos országlásuk). Elég koros vagyok már ahhoz, hogy érzékelni tudjam, mekkora a különbség a néhány éve ismét elővett olimpiai kandidálás fogadtatása és a kétezres évek elejének hangulata között. Az a bizonyos most már elég rég elmúlt nyolc év hatása és a polgári kormányzás erodálódása, a pillanat uralásának vágyán túl nagyon mást nem ismerő logika totális győzelme az értékalapú politizálás fölött eleve nehézzé tette, hogy bármiből nemzeti ügy váljon ebben az országban. A kormányzat alapvetően taktikai kérdésként tekintett az ügyre, ahogy az ellenzék jó része is (leginkább az MSZP), amelynek kihátrálását a pályázat mögül joggal nevezi árulásnak Tarlós István. Akivel mintha – lassan szokás szerint – a Fidesz is méltatlan játékot űzne. Ha komolyan vesszük Kósa Lajost – nem tehetünk mást, ő a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője –, azt hihetnénk, a főpolgármester mániája az olimpiarendezés, ami mögé szinte erőszakkal igyekszik betuszkolni a miniszterelnököt.
Annak, hogy az olimpia nemzeti ügy legyen, ilyen körülmények között egyetlen útja lehet(ett volna): a pályázat meggyőző arányú támogatása egy népszavazáson. Amit nem egy civil szervezetnek kellett volna Budapesten, hanem a kormánynak országos szinten kezdeményeznie – nem most, jóval korábban. Tudom, utópikus felvetés, de egy érvelő, méltányos feltételeket biztosító, az olimpiarendezés nyújtotta páratlan lehetőségeket és kockázatokat mérlegre tevő kampány után felelős döntést hozhatott volna a magyar nép. (Valószínűbb persze, hogy ehelyett végül Orbán Viktor támogatása vagy elutasítása lett volna a referendum igazi tétje, hiszen mára beérett a politikai mozgásokat a háttérből befolyásoló tanácsadók, gyűlöletmenedzserek vetése.) Népszavazás helyett a kormány – nyilván számot vetve azzal is, hogy kicsi az esélye pályázatunk győzelmének – fél szívvel állt az ügy mögé, miközben azért temérdek közpénzt elköltöttek olimpiai előkészületek címén, erősítve a rendezés korrupciós kockázataival kapcsolatos jogos félelmeket. Érdemi vitát nem is vállalt senki a Momentum Mozgalommal, amely – köszönte szépen – élt a lehetőséggel. Így fordulhatott elő, hogy a felmérések szerint alaposan megcsappant a budapesti pályázat társadalmi támogatottsága.
A kormányoldal részéről még nem született meg a politikai válasz a várakozásokat felülmúló, minden bizonnyal eredményes aláírásgyűjtésre, a hírek szerint továbbra is hatalomtechnikai sakkjátszmaként kezelik az ügyet. Friss szereplőként a Momentum Mozgalom senkit és semmit nem árult el az akciójával, amelynek sikerét jórészt annak köszönheti, hogy a téma megtalálását, a színre lépést komoly szervezetépítés előzte meg. Párttá alakulva azonban csak akkor van esélyük az ellenzéki politizálás megújítására, ha nem marad „együgyű” – csupán az olimpiai népszavazásra koncentráló – a formáció. Ha a tagadás után állítani is tudnak valamit.
