A jelek szerint a magyar kormány elhitte: nincs igazi kockázat a CEU elleni fellépésben vagy a Brüsszel megállítását üzenő nemzeti konzultáció elindításában, hiszen ezek nem olyan, a belső szavazótábort megosztó ügyek, mint anno a netadó bevezetésének ötlete volt. Van is ebben némi igazság, bár a nemzetközi reakciók minden korábbinál hevesebbek. Orbán Viktor nem sok olyan erőteljes választ kapott, mint most, az Európai Bizottság illetékes szóvivőjétől, aki a nemzeti konzultációnak álcázott, EU-ellenes propaganda kapcsán nyíltan kifakadt: véget kell már vetni Brüsszel mószerolásának és szidalmazásának. A The Times konzervatív lap pedig azt szivárogtatta ki: a németekkel és a franciákkal az élen 21 uniós tagország még az idén ultimátum elé akarja állítani Magyarországot és Lengyelországot. Vagy befogadják a migránsokat, vagy szedhetik a sátorfájukat az Európai Unióból. Többé nem játszhatják azt, hogy kinn is vannak, meg benn is vannak. A brüsszeli nyomásgyakorláshoz még ötleteket is ad Mark Dawson, az európai jog és kormányzás professzora. Szerinte ilyen lehet az EU-s szerződés atombombájaként emlegetett 7. cikkely aktiválásával való fenyegetés, amely a jogállamiság és az alapjogok rendszerszintű megsértése miatt függesztheti fel egy tagállam szavazati jogát, de az uniós források elapasztása vagy a pénzpiacokhoz való hozzáférés korlátozása is célravezető lehet.
Van abban némi pikantéria, hogy neves közgazdászok most épp azoknak az uniós csapoknak az elzárását javasolják, amelyek megnyitása alapvetően hozzájárult az orbáni rendszer megszilárdításához. Elképesztő mennyiségű uniós pénz áramlott be hazánkba a 2004-es EU-csatlakozás óta (csak 2007 és 2013 között 14 ezer milliárd forint érkezett hozzánk), de egyik kormány sem használta fel hatékonyan a támogatásokat. Utóbbit a Miniszterelnökség által múlt héten közzétett tanulmány is elismeri. Ebből kiderül: ha nem lettek volna a brüsszeli pénzek, akkor a magyar gazdaság 1,8 százalékkal csökkent volna 2006 és 2015 között. De azóta se javult a helyzet, az uniós forrásokat kivonva a növekedés csak évi egy százalék körül alakulna. S ez már a 2010 óta hatalmon lévő Orbán-kormány sara, amely a pénzek jó részét a politikai és a gazdasági elit felhizlalására, számtalan szükségtelen beruházásra – stadionokra, sehová nem vezető bicikliutakra, használhatatlan épületekre, fenntarthatatlan városközpontokra – fecsérelte el. Elkeserítő még belegondolni is, hogy mekkora lehetőséget hagyott ki Magyarország az EU-s pénzek koncepciótlan és korrupt elköltése miatt. S a kedvezőtlen folyamatot most még fel is gyorsítják: már kiírták az összes uniós pályázatot a 2020-ig megpályázható pénzekre, és rekordgyorsasággal kívánják őket szétosztani. Képzelhetjük, milyen jól fognak hasznosulni ezek is.
A pávatánc azonban lassan véget ér. A Budapestnek címzett nyílt és burkolt üzenetek is azt sugallják, az EU nettó befizetői kezdik megunni, hogy fölöslegesen adják a pénzt a felzárkóztatásra, ha egyre nagyobb a magyar régiók versenyképességi lemaradása, ráadásul a támogatott állam erőteljes unióellenes retorikával támadja Brüsszelt. S bár nem ők szavaznak a magyar választásokon, intő jel lehet Orbán Viktor számára, hogy – legalábbis a nemzetközi porondon – már tényleg szinte mindenki ellene van.
A magyar társadalmat pedig hideg zuhanyként fogja érni, amikor így vagy úgy, de elfogynak az uniós pénzek, és magára marad a helyben járásra berendezkedett magyar gazdaság. A politikai-gazdasági klientúra versenyképtelen cégeinek juttatott százmilliárdokból ugyanis nem létesültek olyan munkahelyek, amelyekből a következő generációk meg tudnának élni. Ha nem változik semmi, örökségük egy lerobbant, versenyképtelen Magyarország lesz, több tucat drága pénzen épített és az ürességtől kongó stadionnal, miközben az oktatási és egészségügyi rendszer a szakadék szélén egyensúlyoz majd.
