Ha megnézzük, költőinket, íróinkat mire ihlették a győztes forradalom eseményei, és mire az elbukott szabadságharc, meg kell állapítanunk, hogy a magyar irodalom legszebb mondatai, szólássá vált sorai ebben a halálos dermedtségben, ebben a „csillagoltó sötétségben” (Vajda János), ebben a felülírhatatlan veszteségben születtek meg. A szóképek a szív mély keserűségétől egymáshoz váltak hasonlóvá: nem csak Vörösmarty lelkében él ’48 emléke a tavasz, a „zöld ág” képeivel. Egy másik közössé lett motívum az álom és az ébrenlét gyötrelmes összemosódása. Vajda „lobogó gyász”-ról, virrasztókról ír, Arany alváshiányról panaszkodik, Álom – való című versében „a haza vérvirágai”-nak nevezve az elesetteket. Norvég költőnek eszébe jutna-e a napfogyatkozás láttán: „Ítélet van most fönt az égen.” Vagy ez: „A nap képe úgy elfeketül / Mint az ember arca a bitón” (Vajda János).
Ők a szívükkel írtak volna? Szívvel írni nem lehet, ahhoz túl nagy, legföljebb marokra fogva a már nem rángó izomcsomót, plakátot lehet vele mázolni. De vérrel lehet írni, annak rezignált tudomásulvételével, hogy megszáradva a papíron az őszi levelek elegáns rozsdabarnájába fordul az élet brutális vöröse.
