Budapest nem Kijev

Garázdaságot elkövetőkkel, erőszakos demonstrálókkal, újságírókat bántalmazókkal nincs miről tárgyalni.

Egyrészt – mint azt a kétezres években annyiszor hallhattuk – akik utcára visznek embereket, azoknak hazaküldeni is tudniuk kell őket. Másrészt: vagy felhívás volt keringőre, vagy jóhiszemű, ám égbekiáltóan ostoba ötlet volt arra kérni a tiltakozókat, hogy elhasznált telefonokat, számítógépes eszközöket vigyenek a Fidesz-székház elé. Az elkövetőkön kívül felelősek a vandalizmusért a kormány ellen évek óta uszító politikusok, értelmiségiek, s nehéz lenne szalonképes módon jellemezni az őrjöngő, székházdobáló csapat akcióját önfeledten videózó Demszky Gábor magatartását. (Bajnai Gordon politikai árvái lassan hazajárnak a Lendvay utcai épületbe.) Vérlázító az is, hogy vannak olyan magyar újságírók, akik bocsánatos cselekedetnek tartják a munkáját végző televíziós stáb inzultálását, megalázását. Az meg szánalmas, hogy mások meg igyekeznek a gyalázat felelősségét áthárítani a mindig kéznél lévő bűnbakokra, a futballszurkolókra.

Ám mindez csak az igazság, szerényebben: az érem egyik fele. A tiltakozást nem lehet a lezárása után történt atrocitásokra vagy a fő szónok nyilvánvaló pártkötődésére hivatkozva egy kézlegyintéssel elintézni. Ami történt, a végjátékot leszámítva belefért a demokrácia normális működésének keretei közé. Ma Magyarországon szabadon lehet bírálni, demagóg szónoklatokkal ostorozni, akár gyalázni is a kormányt. Ez – még ha sokak ízlését sérti is, s elidegenít a tiltakozóktól – még bőven belefér, a rendőrség visszafogottsága pedig jogállamban evidens, de kifejezetten előrelépés a demokratikus jogok gyakorlása lehetőségeinek terén a 2010 előtti időszakhoz képest. Az ügy, ami valóban hatalmas tömeget vitt utcára, sejtésem szerint bírja a többség támogatását; olyanokét is, akik a kormánypártok hívei. És nem azért, mert adót senki sem szeret fizetni. Hanem mert könnyű belátni, a távközlési adó kiterjesztése az internetszolgáltatásokra a legrosszabb értelemben vett unortodox lépés, amely ellentmond a felzárkózás, a gazdasági növekedés, a munkahelyteremtés céljainak.

Hiszen a XXI. században a munkaalapú társadalom szükségképpen internetalapú is egyben. Ráadásul ez esetben a bankadónál vagy a multiadónál hangsúlyozott, a közteherviselésre hivatkozó érvelés sem igazán működik. Nem biztos, hogy a Fidesz-frakció kármentő módosításai elégségesek lesznek a felháborodás csillapítására. A kormánypártoknak persze joguk van az adó megszavazására a parlamentben, de ebben az esetben talán érdemes volna a végső döntés előtt egy komoly költség-haszon elemzést elvégezni.

Amit vasárnap, két héttel a Fidesz szabad választáson aratott újabb nagyarányú győzelme után láttunk, bizonyos elemeiben már a Charles Gati által korábban felvázolt kormánybuktató forgatókönyv nem demokratikus eszközök alkalmazásáról szóló fejezetéhez sorolható, amit a Gyurcsány-párt támogat a leglelkesebben. A szuperhatalom ideiglenes ügyvivőjének jelenléte a tüntetésen nyilvánvalóvá tette, hogy Amerika az Orbán-kormány, s így Magyarország politikai destabilizálásával is megpróbálkozhat. Budapest persze nem Kijev, a Hősök tere sem a Majdan, és az Egyesült Államok nyilván jól tudja, hogy a kormánybuktatás itt nem reális elképzelés.

De megvan a hatalma, megvannak az eszközei a zavarkeltéshez. Ahogy a világ sok más pontján, érdekeit nálunk is aggály nélkül érvényesíti: ha kell, korrupcióellenes fellépésre ösztökél homályos vádakkal revolverezve; ha kell, leplezetlenül nyomást gyakorol a magyar igazságszolgáltatásra, akár többek között volt szocialista kormányfőknek büntetőjogi sérthetetlenséget követelve. Olyan politikusoknak, akiknek pártja a többi közt a korrupció mocsarába fulladva veszítette el a hatalmát, a választók bizalmát.

Csakhogy itt is van az éremnek másik oldala. Van, amikor a reálpolitika nem azonos igazunk bizonyításával, hanem az ellentétek tompítását, a másik fél szándékának, konkrét kifogásainak a feltérképezését és mérlegelését követeli. Akár a hazai közvéleménynek szóló, a szuverenitásunkat féltő retorikai fordulatok mellőzése árán is. Tudom, a kormányt sok döntésnél az idő is szorítja, de négy és fél év hatalomgyakorlás és számos magabiztosan megnyert választás után, három és fél évvel a soron következő megméretés előtt, komolyan vehető ellenzéki kihívó hiányában ideje volna higgadt fejjel átgondolni a helyzetet, a lehetőségeket. Nincs már elfogadható indok a kapkodásra, a váratlan döntésekre, az apparátus ide-oda rángatására.

A kegyelmi állapot még mindig nem múlt el: kikezdhetetlen felhatalmazása birtokában, szilárd hátországával a kormány szabadon eldöntheti, hogy megpróbálja-e konszolidálni a viszonyokat itthon és az ország nemzetközi kapcsolataiban – függetlenül attól, hogy ki a felelős az adott konfliktusért –, vagy tovább erőlteti az eddigi szabadságharcos politikát. Érv mindkét választás mellett felsorakoztatható.

Orbán Viktor egy hete a Millenárison arról beszélt, hogy a Fidesz–KDNP történelmi lehetőséget kapott az ország felvirágoztatására. Egy hét a politikában olykor nagyon hosszú idő, de azért ez a lehetőség azóta biztosan nem úszott el.