Ön egy előadásában úgy fogalmazott, hogy a kormányprogramot nem tartja valódi programnak, csupán egy nyolcvanoldalas irománynak. A választópolgárok a kampány során csak kapkodhatták a fejüket az újabb és újabb hangzatos szocialista programok hallatán. Miben látja szociológusként a koherenciazavarokat a programok kavalkádjában?
– Egészen sajátos helyzet alakult ki Magyarországon. Egy eddig is kormányzó politikai erőcsoport a választások következtében tovább folytathatja a kormányzást. Ugyanakkor az a politika, amit az elmúlt négy évben meghirdetett, meg amit részben folytatott is, továbbá amit a választási kampányban a választópolgárok számára közzétett, az nem realizálható. Igazából nem is lehetett kipróbálni, megvitatni előzőleg, amit az új kormány csinálni akar, jóllehet a kormányzati működésmódban, politikai vonalvezetésben alapvető változás következik be. Ezt nem merték a közönség tudomására hozni, mert azzal a kockázattal járt volna a számukra, hogy az a változtatás, amire most sor kerül, nem nyerte volna el a választópolgárok olyan csoportjainak a támogatását. Ezért készültek ugyan mindenféle programok a választásokat megelőző időkben, de ezek kizárólag szavazatszerző programok voltak és nem a majdani kormányzati cselekvési terv vezérfonalai.
– Vagyis egyetért azokkal az elemzőkkel, akik szerint még az erkölcsi hitelüket is beáldozták a kormánypártok az áhított választási győzelem érdekében. A régi-új koalíció viszont azt mondja, hogy majd most megmutatják…
– Amikor bekövetkezett a kormányalakítás, még akkor sem azzal kezdték, hogy megfogalmazták volna a kemény, már a cselekvésben realizálandó dolgokat, hanem közzétettek egy rendkívül általános szinten megfogalmazott, hallatlanul nehezen értelmezhető, sokféle optimista illúzióval telített elképzelést, ezt az úgynevezett Új Magyarország, Szabadság és szolidaritás nevű iratot. Ezt én úgy fogom föl, hogy még mindig a választási logikának a folytatását jelenti. Tehát egy olyan szép jövőbeli ígérethalmaz, amely sok tekintetben hasonlít ahhoz, amit az államszocializmusban is hallottunk, hogy az úgynevezett kifejlett szocializmus fölépítése következik most. Itt is van egy elképzelt Új Magyarország. De ennek a mibenléte, hogy jutunk el oda, miből áll az egész, az már nem jelenik meg. Az első megítélhető program az az Új egyensúly program. Ez már konkretizálja a kormányzati szándékokat és elképzeléseket, de nem mutat semmilyen távlatos megoldás felé. A makroproblémák, amelyek felhalmozódtak a magyar társadalomban, és az, amit maga a kormányzat is reformnak nevez, vagyis az alrendszerek működésére vonatkozó átalakítások nem jelennek meg benne semmilyen összefüggő formában. Igazából az derül ki az ember számára, hogy csak az elszaladt költségvetés lefaragásáról van szó s annak a végiggondolásáról, hogy melyik társadalmi csoporttól, szférától, intézményrendszertől mennyit kell visszavenni, milyen erőforrásokat kell elvonni ahhoz, hogy teljesíteni lehessen bizonyos fajta követelményeket. Ezért mondtam, hogy ez nem program, csupán a kényszerű intézkedések, döntések sorozata, amelyek nem mutatnak túl önmagukon. Vagyis nem mutatnak semmilyen perspektívát, kiutat vagy legalább egy olyanfajta változást, amiből azt lehetne kiolvasni, hogy ha ezt megcsináljuk, akkor Magyarország nemcsak a mély költségvetési válságon jut időlegesen túl, hanem valami történik, ami az egész országot emelkedési pályára juttatja. Hiszen az elmúlt négy esztendőben nem ezen az emelkedési pályán haladt az ország, hanem olyan helyzet alakult ki, hogy a redisztribúció, az újraelosztás állandó hitelfelvételi folyamatra épült. Magyarán: eladósították az országot.
– Sokan azt mondják szkeptikusan: ezt az eladósítást fogják erőltetni a jövőben is.
– Pedig mindez tovább nem folytatható, ezért nyilvánvalóan fordulatra lenne szükség, mégpedig a teljes gazdasági, társadalmi, politikai vonalvezetést tekintve. De hogy mi lenne ennek a tartalma, lényege, azt a kormány mind a mai napig nem fogalmazta meg. Valójában tehát nincsen megítélhető programjuk. Van egy restrikciós tervezet, de ennek a megvalósítása is nagyon komoly problémákat vet fel. Egyet külön kiemelnék: ez a restrikciós program a gazdaság dinamikáját lefékezi, és az országot egy csökkenő teljesítményű pályára juttatja. Ezt be is vallják, a pénzügyminiszter maga mondja, hogy a GDP növekedése a jövő esztendőben biztosan elmarad az ideitől, de lehet, hogy még a 2008-as is. Innen hogyan emelkedne, és mitől emelkedne a gazdaság, arra nézvést nincsenek elképzelések. Kiszivárognak ellenben olyan hírek, hogy mire készülnek az oktatásban, az egészségügyi rendszerben. Bizonyos elképzelések már törvényi szinten megfogalmazódnak, az államigazgatás és az önkormányzati rendszer átalakítására. Tehát vannak bizonyos kézzelfogható tervek, de ezek egy programmá, koherens elképzeléssé mégsem állnak össze.
– Nagyon érdekes: a középtáv marad ki mindig a ezekből a tervezetekből. Mintha a drasztikus megszorításokból automatikusan következne egy majdani szép új világ, amikor minden jobb lesz.
– Még csak nem is arról van szó, hogy jobb lenne. A kiszivárgott információk számomra úgy állnak össze, hogy itt az alrendszerek működésében, az oktatásban, egészségügyben, szociálpolitikában, a redisztribúció más területein olyan változtatásokra kerítenek sort, amelyek lehetővé teszik, hogy egy nagyon erősen lecsökkent állami újraelosztást sokkal alacsonyabb szinten lehessen stabilizálni és konzerválni. Vagyis hogy az állami erőforrásrendszernek egy jelentős része nem létezik többé, hanem ezeknek az alrendszereknek a működését, amelyekben az állam meghatározó vagy igen nagy szerepet játszott, át kell állítani két vágányra. Az egyik vágány egy piacelvű működésmód, ami felé el akarják a rendszert mozdítani, a másik szerint pedig a rendszerek által nyújtott szolgáltatásokat a használóknak, az állampolgároknak kell megfizetniük. Persze ez is egy piacelvű működés keretei közé van téve, csak arról van szó, hogy ha valaki jobb oktatást, egészségügyi ellátást vagy bármi olyat akar, ami meghaladja a minimális ellátottság szintjét, azért külön fizetni kell. Ezt nevezem én piacosításnak. Tehát a legvalószínűbb tendencia, ami ebből a változásból kirajzolódik, hogy még differenciáltabb lesz a hozzáférés olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz, amelyekben már idáig is nagy társadalmi egyenlőtlenségek voltak. De ezek az egyenlőtlenségek most nyílttá és a pénz által közvetítettekké válnak. Úgy tűnik például, hogy az egészségügyi ellátásnak három szintje lesz a sürgősségin alig túlmutatón kezdve a pótlólagos befizetéseket vállalni tudó gazdagokéig, ám még csak definiálva sincsen, kinek mi járna pontosan.
– Pedig ez elemi érdeke lenne a kabinetnek – úgymond a lakosságot megnyugtatandó.
– De hát éppen azért nem pontosítják, mert az emberek tűrőképességétől teszik majd függővé, milyen anyagi áldozatok várnak a delikvensekre. A receptdíjról és a vizitdíjról is ezért késleltetik a döntést, attól függően, milyen erős reakciók érkeznek a társadalom részéről. A lényeg azonban az ő szempontjukból az, hogy minél több mindenért kelljen fizetni. Ez pedig a neoliberális gondolkodásmódból fakad, amely át akarja építeni a magyar társadalom összes szegmensét, az egész újratermelési rendszert, hogy a tőkelogika, a piacelvű működési mód domináljon mindenütt.
– De hogy lesz ebből izmosabb gazdaság?
– Ők úgy gondolják, hogy a neoliberalizmus egy mechanikusan alkalmazható recept. Szerintük amikor ez a rendszer kiépül, automatikusan emelkedő pályára kerül az újratermelés egésze, és megszűnnek az erőforráshiányok is.
– Csakhogy a társadalom jelentős része fizető- és teljesítőképességének határára érkezett, így könnyen úgy járhatunk, mint a cigány lova, aki mire megszokta volna a koplalást, éhen döglött.
– Ez így van, a jelenlegi neoliberális koalíció nem kalkulálta bele, hogy a magyar lakosság jó része tökéletesen fizetésképtelenné vált, s nem terhelhető tovább. Más szóval: semmilyen pótlólagos szolgáltatást nem tud megfizetni, így hiába spekulál tőlük a kormány további pluszbevételekre, ez eleve reménytelen vállalkozás. A magyar lakosságnak legalább a fele szegénység közeli helyzetben él. Ebből tizenöt százalék olyan mélyszegény, aki a munkaerőpiacra semmilyen módon nem tud bejutni, és segélyekre szorul. Az alsó középosztályt pedig én csak alsó osztálynak nevezem, hiszen ez a réteg is máról holnapra él és nincsen mobilizálható erőforrása. Ezeket az embereket azzal is a reménytelenségbe taszítják, ha csak akkor mehet a gyerekük egyetemre, ha meg tudják fizetni. Összefoglalva: a magyar társadalom már most is rendkívül polarizált és mélységesen töredezett. Ezt a káros folyamatot csak tovább erősíti az oktatás vagy az egészségügy erőteljes piacosítása.
– De vajon eltűri-e ezt a lakosság?
– Feltehetőleg arra számítanak, hogy ha bizonyos pontokon túlfeszítik a húrt, még mindig beavatkozhatnak egyfajta erőforrás-átcsoportosítással, s szociális jellegű juttatásokkal lecsitíthatják az indulatokat. A legfőbb gond azonban mégis az, hogy Magyarország elveszti az esélyét arra, hogy emelkedő pályára álljon. Végérvényesen olyan társadalommá válhat, ahol az emberek jelentős részének esélye sincs az emberi életet elviselhetővé tevő javakhoz való hozzájutásra. Ezért lenne szükséges egy olyan társadalmi és gazdaságpolitika, amely szakít az eddigi gyakorlattal, és valóban fordulatértékű. Olyan kormányzati program kellene, amely nem az eddigi káros tendenciák kiteljesítését tűzi ki célul, hanem éppenséggel a kialakult rendszer korrekcióját. A végcél az lenne, hogy növekvő gazdasági hozam legyen, és ez a társadalomban az eddigieknél jóval igazságosabban terüljön szét, ne csak egyes gazdasági és politikai elit csoportok legyenek túlreprezentálva.
– Legalábbis szavakban a mostani kormányerők is az igazságosságot és a szolidaritást emlegetik, a reform kifejezést pedig szinte minden mondatukban elismétlik.
– Valódi reformokra lenne szükség, nem csupán retorikára. A magyar tulajdonú gazdaságot ugyanis ki kellene emelni ebből a stagnáló, éppen csak létező helyzetből, és végre növekedési pályára kellene állítani. Óriási nemzeti érdek fűződik ehhez. Hiszen a multik hiába adják a GDP nyolcvan százalékát, igen nagy a jövedelemtranszfer, vagyis a profit kivitele az országból. A foglalkoztatottak túlnyomó része a zömében magyar tulajdonú kis- és középvállalkozásokban dolgozik. Ha a dinamizmus itt megáll, a munkaerő-piac befogadóképessége nem bővül, a munkabérek is alacsonyan maradnak, mivel a gyenge gazdaság nem tud bért emelni. Ha viszont a foglalkoztatás se bővül, a bérek sem emelkednek, az állam honnan tudja összeszedni a redisztribúcióhoz szükséges erőforrásokat? Csapdahelyzet ez, amit a multinacionális tőkével nem lehet megoldani, csak erősödő hazai gazdasággal. Fordulat kellene tehát, ahol azt is meg kellene vizsgálni például, hogy a közpénzből történő fejlesztések a közbeszerzés keretein belül hogyan vándorolhatnak hetven-nyolcvan százalékban tőkeerős külföldi vállalkozásokhoz. Nem kis pénzről, évi mintegy ezer-ezerötszáz milliárd forintról van szó.
– Furcsa helyzet, hogy egy retorikában liberalizmust hirdető koalíció a szabadelvűséggel szögesen ellentétes, etatista központi állami elosztási rendszert preferál, például a pénzek felett rendelkező, parlamentnek nem felelős hivatalokon keresztül. Óhatatlanul pártállami analógiák juthatnak eszünkbe. Pedig az már egyszer csődöt mondott.
– Az analógia szerintem formális. Itt ugyanis a tőkeérdekek mindenáron való érvényesüléséről van szó, s ez nálunk sajnos mintaértékűen valósul meg. Az a törekvés érvényesül, hogy az országban az öszszes társadalmi tevékenységet, a teljes újratermelési rendszert a multinacionális érdekek uralják. Közben egyre nagyobb veszteség éri a humán erőforrásokat, s ez a veszteség az oktatás leépítésében a legmegrázóbb. Ha hagyjuk ezeket a tendenciákat folytatódni, beláthatatlan következményei lehetnek.
– Önt sokan MSZP közeli társadalomtudósként tartják számon, így még komolyabban veendők kritikai meglátásai.
– Pedig sohasem volt közöm sem szervezetileg, sem személyesen az MSZP-hez, nem voltam tagja egy percig sem. A szocialista párt inkább neoliberális politikai erő, én viszont ahhoz a szellemi baloldalhoz tartozom, amelynek nincs pártja Magyarországon, csak eszmei képviselői. A baloldaliság számomra ugyanis az önmaguk védelmére képtelen tömegek képviseletét jelenti. Vannak helyzetek, amikor a közös értékek, az azonosságok és a nemzeti érdek fontosabbak a különböző politikai oldalakhoz való tartozásnál. A baloldaliság pedig nem állhat abból, hogy a jobboldalt le kell győzni. Ezért is várom, hogy a tizenhat év alatt nagyrészt elhasználódott politikai eliteken kívül a mostani nehéz helyzetben megszólaljon a szellemi elit, és az érdekképviseletek, a társadalmi önszerveződések is kifejezzék a politikát, a közügyeket befolyásoló szándékaikat.
origo.hu
Soha nem látott hadgyakorlat kezdődött a Bakonyban
