Csöndes háború, néma fegyverekkel

„Aki Kelet-Európát uralja, uralja a Szívtájékot; aki a Szívtájékot uralja, uralja a Világ-szigetet is; aki uralja a Világ-szigetet, uralja a világot.” Harold Mackinder amerikai geopolitikai elemző írja mindezt a múlt század elején. Először fegyveres támadás indul a térségért, annak részleteit ismerjük. A gazdasági offenzívának tíz éve vagyunk tanúi.Az eurázsiai államok a világ vezető hatalmaivá váltak – írja 1997-ben, A nagy sakktábla című könyvében Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter egykori amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója. A 90-es évek legelején viszont első ízben megesett, hogy az Egyesült Államok a legfőbb hatalommá lépett elő, de – teszi hozzá Brzezinski – hogy hatalma kiteljesedjék és tartós maradjon, meg kell kaparintania a geopolitikai és gazdasági szempontból stratégiai fontosságú eurázsiai régiót, annak szívtájékát, Kelet-Európát.Ma már nem fegyverrel kell igába hajtani földrészeket, hanem a stratégiai gazdasági ágazatokban, az energetikában, a távközlésben, az élelmiszeriparban célszerű vezető tulajdont szerezni. A szívtájékra kell tehát döntő csapást mérni – erősíti meg Brzezinski Harold Mackinder szavait 1997-ben, de kiegészíti azzal, hogy a szívtájék újabb taggal, Közép-Európával bővült. A gazdasági nagyhatalmak viszont már idejekorán ráébrednek Mackinder szavainak súlyára, s mire ezt Brzezinski kötetében ismételten megerősíti, a komoly agyközpontok már régen kidolgozzák a posztkommunista régió elleni offenzívát.A rendszerváltozás utáni Magyarország privatizációs hajszába kezd. Kétségtelen tény, hogy az országnak friss pénzre, korszerű technikára van szüksége, de az mindmáig meghatározhatatlan, hogy e tekintetben milyen eredményre vezetett a közvagyon kiárusítása. A pénzért cserébe nem egy esetben tudás- és humántőkét áldoznak a kormányok, amelynek értékét nem számolják el az értékesített vagyonban. A Privatizációs Kutatóintézet jelentése szerint 1997-ben a gazdaság hajtómotorját a zöldmezős beruházások adták. Arról viszont nincs releváns adat, hogy a gazdasági teljesítményhez milyen mértékben járultak hozzá azok az állami vállalatok, amelyeket közvetlenül a rendszerváltozás után külföldi tulajdonba juttattak a kormányok. Egyébiránt ha a gazdaság állapotáról esik szó, azt döntően annak aktivitásával jellemzik a politikusok és a kutatók, de mindmáig ismeretlen az ország vagyonmérlege, azaz, hogy gyarapodott vagy fogyott a nemzeti vagyon 1990 óta?Spongyát a privatizációra?Az MSZP-nek és az MDF-nek égető szüksége lenne arra, hogy lezáruljon Magyarországon a tíz éve tartó privatizáció, hiszen a nemzeti vagyon túlnyomó többségét e két párt adta kormányok regnálása idején értékesítette az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), majd később az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. Suchman Tamás és Nagy Sándor szocialista politikusok azt kezdeményezik, hogy az ÁPV Rt. zárszámadása alapján az Országgyűlés nyilvánítsa befejezettnek a tíz éve tartó privatizációt. Ha a Fidesz és a kisgazdák áldásukat adják a szocialisták javaslatára, olyan folyamatot szentesítenek, amelyben – több esetben – még a bíróság sem mondott végső ítéletet.ÁrakA Szolnok környékiek arról tettek tanúbizonyságot, hogy képesek termőföldjeiket, javaikat megvédeni a zabolátlan Tiszától. A gazdákon viszont kifogott a folyónál is zordabb természetű befektetői hajlam 1991-ben. Igaz, hogy megvédjék vagyonukat, akkor éppúgy a kormányzat segítségére lett volna szükségük, mint ma, amikor százmilliókat kell költeni a töltésekre. A kormány – a jelek szerint – akkoriban kifejezetten a gazdák ellen fordult, s azok próbálkozása ellenére, mindennemű stratégiai megfontolás nélkül adta külföldi tulajdonba a Növényolaj-ipari és Mosószergyártó Vállalatot (NMV), mindmáig tisztázatlan privatizációs eljárással.Ezen az árvizes tavaszon jelentette be ismét a privatizáció során monopolhelyzetbe kerülő, s e pozícióját mai napig őrző Cereol, hogy csökkenti a napraforgómag felvásárlási árát. Éppen azon időszakban, amikor az áradások miatt a gazdák már semmi mást nem vethettek a martfűi, szolnoki földekbe, mint napraforgót.A meglepetés erejével hatott, amikor az Állami Vagyonügynökség 1992. február 28-án értesítette a távirati irodát, hogy a Feruzzi-csoporthoz tartozó Cereol Holding B. V.-nek adja el az NMV 90 százalékos tulajdonrészét. Csepi Lajos, az ÁVÜ akkori ügyvezető igazgatója azt is közölte, hogy három pályázat érkezett az NMV-re, amelyből egy értékelhetetlen. A maradék kettő közül pedig a Cereol tette a jobb ajánlatot a hat gyáregységből álló vállalatkomplexumra. Később kiderült, a „Feruzziakkal” a Mentor Szövetkezet szállt versenybe, amelyik az ipari növényeket termesztő gazdák szervezetével társulva nyújtotta be pályázati anyagát az NMV-re. Az ÁVÜ közleményével viszont eldőlt az NMV sorsa: 1992. február 28-án már a Cereol volt a tulajdonos.A vételárról senki nem tudott megbízható adatot közölni. A sajtó amiatt is méltatlankodott, hogy a Gazdasági Versenyhivatal áldását adta az ügyletre, noha az egyértelműen a monopóliumellenes szabályokba ütközött. A versenyhivatal közölte: ez a felvetés igaz, de a külföldiekre nem vonatkoznak ezek a szabályok, s a pályáztatás időszakában még sem országon belül, sem birtokon belül nem volt a Cereol. A sajtó azért is tüzelt, mert a vételárról csak homályos információk láttak napvilágot. A potentátok nem nyilatkoztak, mert mint mondták: a vételár szigorú titok. Mígnem a Financial Times közölte, hogy ismeretei szerint 100 millió dolláros vételi ajánlatot tett az NMV-re a Cereol. A honi sajtó ismételgette az összeget, de számára senki nem erősítette meg. A lapok csupán „ÁVÜ közeli forrásokra” hivatkozva közölték, hogy anonimitást kérve megerősítették itthon is a Financial Times által megszellőztetett összeget.Maradtak tehát a monopóliumellenes aggályok. Ezeket a versenyhivatal azzal tompította, hogy a külföldi pénzügyi tanácsadók ajánlására javasolta a kormánynak: szüntesse meg a margarin importvámját, liberalizálja a behozatalt. (A margarin- és háztartási vegyianyag-gyártás fölött a Cereol az Unileverrel osztozott február 28-án, még azon a napon, amikor az NMV a Cereol birtokába került.)A sajtó még ideig-óráig firtatta az NMV privatizációját, de az események sűrűjében, a rendkívüli titoktartás közepette erőtlenné vált az ÁVÜ-vel szemben, a földművelésügyi tárcával és a Cereollal szemben.Csepi Lajos és Raskó György (utóbbi a Földművelésügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára és az ÁVÜ igazgatótanácsának tagja volt, ma az MDNP alelnöke és a Miniszterelnöki Hivatal agrárügyi szakértője) a kormányhivatalok áldásos takarásából ki-kiüzent, bizonygatván az ügylet nagyszerűségét, amelyet akkor még nem igazán lehet tetten érni. Azt tudjuk, hogy „rendkívüli ajánlatot tett a Cereol”, amelyhez az ügylet fölött bábáskodó Csepi- Raskó kettős minden sajtótájékoztatón elmondta: négy-öt év alatt 40-50 millió dollárt fordít a Cereol a megkaparintott NMV-re, valamint azt, hogy évi 750-800 ezer tonna olajos magvat vásárolnak majd fel a helyi termelőktől.A fejlesztésre vonatkozó ígéret azonban teljesen érthetetlen volt. Ugyanis a magyar állam korábban százmillió dolláros nagyságrendű hitelt vett fel a Világbanktól a Növényolaj-ipari és Mosószergyártó Vállalat hat gyáregységének fejlesztésére. Afelől pedig nem lehetett senkinek sem kétsége, hogy a pénzt a megjelölt célra fordította az állam, hiszen a Világbank negyedévente számon kérte a Pénzügyminisztériumtól az NMV-fejlesztések utáni exportteljesítményének adatait. A csepeli gyáregységet pedig olyannyira modernizálta az állam, hogy a gépsorokat gyártó német Krupp-konszern cége referenciaüzemének minősítette a gyárat. Mindezek ellenére hatottak a hangzatos ígéretek.Mindenki belenyugodott az NMV privatizációjába. A Mentor Szövetkezet ugyan a mai napig is pereli az ÁVÜ-t, illetve a már jogutód ÁPV Rt.-t, mert szerinte törvények sokaságának megszegésével játszotta ki a magyar szövetkezeteket, s juttatta e tulajdonhoz a Feruzzi-csoportot. A nyolc éve tartó persorozatra ma már senki nem figyel. A Mentor kontra ÁVÜ per iratai le-föl ingáznak az első- és másodfokú bíróságok között, de jogerős ítélet még nem született.Azt a mai napig nem lehet tudni, hogy az NMV kapcsán az ÁVÜ miért engedett a Feruzziak nyomásának. A birtokunkban lévő iratok viszont azt bizonyítják: az ÁVÜ mindvégig azon volt, hogy a Feruzziak kezére játssza az NMV-t. Talán a friss külföldi pénz iránti alázat, talán közvetlen kormányutasítás az indok – vélhetően erről soha senki nem tesz említést. Megindult a tőke a szívtájék felé, s nyitott kapukat talált.Az ÁVÜ legfőbb érve a Cereol mellett mindvégig a vételár volt. A periratokból és az Állami Számvevőszék (ÁSZ) egy 1994-ben datált, s a Pénzügyminisztériumnak címzett feljegyzéséből tudjuk, hogy Feruzziék előbb tízmilliárd forintot, majd nyolcmilliárdot ajánlottak az NMV-ért, a Mentor és a termelőket tömörítő szervezet csupán 2,7 milliárdot kívánt az ÁVÜ-nek juttatni, további 5,3 milliárdból pedig tőkét emelni. A vételárat a Feruzziak végül 6,7 mil-liárdban rögzítették, de átvállalták az NMV adósságát is, amely 3,2 milliárd forintra rúgott.Nem kell kifejezetten cégügyekben jártasnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, mennyire üres ígérvény egy cég adósságának átvállalása. Ez ugyanis nem jár friss pénz bevonásával, a vállalat saját pénzeszközét használják adósságtörlesztésre. Vagy pedig hitelből fedezik az adósságot, amelyet szintén ki kell nyögnie az NMV-nek. Így is, úgy is a vállalat kasszájából emelik ki a szükséges pénzt. Akkor lett volna megnyugtató az ajánlat, ha a privatizáció során tőkét emel az NMV-ben a Cereol, s a tőkeemelésből biztosítja az adósságszolgálatra fordítható forrást.Hihetetlennek tűnik, hogy Raskó Györgyöt, a Földművelésügyi Minisztérium akkori közigazgatási államtitkárát meg lehetett téveszteni efféle számmisztikával. Raskó ugyanis meglehetős jártasságot szerzett a mezőgazdasági befektetésekben, hiszen az Agroinvest megbízásából 1983 és 1989 között Észak- és Dél-Amerikában több mezőgazdasági beruházás tervezetét dolgozta ki. Többek között Brazíliában, a szójatermesztés fellegvárában tevékenykedett, majd hazatért, és a Földművelésügyi Minisztériumban előbb mint a privatizációs főosztály vezetője, majd mint közigazgatási államtitkár tevékenykedett, s vált az ÁVÜ igazgatótanácsának tagjává.Don RaskóRaskónak ismernie kellett a Feruzziak üzletpolitikáját is, hiszen az első agrármegmozdulások éppen az Eridania Beghin-Say miatt törtek ki. Miután az ÁVÜ az immár említett Feruzzi-konszern birtokában lévő Eridania Beghin-Saynek adta át a hazai cukoripar egyharmadának irányítási jogát (mindössze 25 százalékos tulajdoni hányad fejében), az új tulajdonos a tranzak-ciót azzal „hálálta meg”, hogy a betakarítási szezon előtt 15 százalékkal csökkentette a cukorrépa felvásárlási árát. (Csak mellékesen jegyezzük meg: ugyanezt tette a Feruzzi-birodalom piramisszerű cégfelépítménye révén a Beghin-Say teljes tulajdonában lévő Cereol is. Miután belülkerült az NMV-ben, reálértékben 50 százalékkal csökkentette a napraforgómag felvásárlási árát.)Másik szépséghibája is volt az ÁVÜ-Cereol-ügyletnek, amelyről Raskó Györgynek éppúgy tudnia kellett, mint Csepi Lajosnak. Nevezetesen az, hogy a Cereolt anélkül helyezték birtokba, hogy fizetett volna – erről az ÁVÜ és a Cereol közötti szerződés tanúskodik. Sem 10, sem 8, sem 6,7 milliárdot nem fizetett még az NMV-ért, amikor már teljes jogú tulajdonosként vehette birtokba a gyárat, annak minden vagyonával, beleértve az NMV likvidtőkéjét is. Máig tisztázatlan, hogy a Cereol egyáltalán fizetett-e, s ha igen, miből és mennyit az államnak az egyetlen rentábilis magyar agrárcégért. Az ügylet alapján megtehette a Cereol, hogy benyúl az NMV kasszájába, s az állam egyik zsebéből átemeli a vételárat az állam másik zsebébe, az ÁVÜ-nek. Ezt már csak azért is megtehette, mert az ÁVÜ december 31-i dátummal alakította részvénytársasággá a növényolaj-ipari vállalatot, s ezzel mintegy önként lemondott az 1991. üzleti év nyereségéből őt megillető hányadról. Az az rt. felhalmozott vagyonalapjába került, majd a Cereolhoz. Az akkori mérlegadatok szerint 6,98 milliárd forint volt az NMV alaptőkéje, s 4,48 milliárdra rúgott a felhalmozott vagyona.Fontosnak tartunk megemlíteni egy olyan tényt is, amely csak a privatizáció után, az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet (AKII), illetve a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai alapján készült statisztika tükrében válik közlésre érdemesnek. Erről Raskó Györgyöt is meg szerettük volna kérdezni, de az MDNP alelnöke, az Egyesült Államokban tartózkodik, és ebben a hónapban nem tér haza.Az olajsajtolás nyomán úgynevezett „pogácsát” nyernek, amely rendkívül tápláló, fehérjedús takarmány, vetekszik a döntően importból származó szójatakar-mánnyal. A statisztikai adatokból az derül ki, hogy a Cereol, miután birtokába jut az NMV, azonmód csökkenti a nyersolajgyártást (amelynek végterméke a takarmányozásra alkalmas „pogácsa”). Növeli ugyanakkor az olajos magvak exportját, amely után jelentős exporttámogatáshoz, költségvetési milliókhoz jut, viszont drasztikusan csökken a hazai fehérjetakarmány-ellátás. Raskó György pedig a privatizáció idején még államtitkárként is több agrárcég vezetőtestületének tagja. Ügyvezetője a kifejezetten szója- és fehérjetakarmány-importban érdekelt Hunsoya Kft.-nek.(Folytatás a holnapi lapszámunkban)