„Minek legyünk mi tovább is ide-odatolt figurák a nyugati hatalmak sakktábláján? Minek törekednénk egymás gyengítésére, mikor mindnyájunk közös veszedelme a nagyhatalmak s különösen Németország és Oroszország imperializmusában van? Nem jobb volna, ha mi keleteurópai népek összefognánk sorsunk önálló intézésére, úgyhogy mindnyájunk ereje biztosítéka legyen mindnyájunk független egyéni fejlődésének, szabad történelmi termésének?”
Ezt a kérdések formájában megfogalmazott stratégiai javaslatot pont kilencven éve vetette papírra Szabó Dezső.
A két világháború közötti magyar népi mozgalomra (Ady mellett) a legnagyobb hatást gyakorló próféta-író a múlt, a közös sors és rokon lelki alkat, a megoldandó problémák és a közös veszélyek miatt hirdette meg kereken hatszáz évvel az 1335-ös híres visegrádi magyar–cseh–lengyel királytalálkozó után a kelet-európai kis nemzetek egységének és együttműködésének történelmi gondolatát.
Amit azonban nem sikerült (sikerülhetett) megcsinálni 1935-ben és után sem a nemzetiszocialista Németország és a bolsevista Oroszország közé szorult, majd 1945 után évtizedekre szovjet gyarmattá vált Kelet-Közép-Európában, azt 1991-ben – ismét magyar kezdeményezésre – sikerült felújítani és az új európai és globális rendszer körülményei között továbbfejleszteni.
Az Antall József által felélesztett visegrádi együttműködést Orbán Viktor 2010-től folytatja és mélyíti, szövetségben a lengyel, a cseh és a szlovák kormányokkal.
Nyolc éve, amikor Magyarország átvette Lengyelországtól a visegrádi négyek soros elnökségét, a magyar miniszterelnök Varsóban kijelentette:
A magyarok szerelmesek a közép-európai gondolatba.
Miért? Mert mindig is úgy gondoltuk, hogy Közép-Európa az a térség, ahol leginkább megértenek bennünket, és itt vannak Európának azok a rejtett kulturális és gazdasági tartalékai, amelyek ha egyszer megmozdulnak, akkor nagyot fog nézni majd Európa – húzta alá Orbán Viktor. Akkor azt kérte miniszterelnök-társaitól, hogy a gazdasági együttműködés bátorítása, a diplomáciai kapcsolatok építése, a négy ország tekintélyének növelése közben fordítsanak különös figyelmet a kultúrára és a fiatal nemzedékre: hozzanak létre ösztöndíjakat, szervezzenek gyakornoki programokat.
Tegyük lehetővé a fiatal nemzedék számára is, hogy átélhesse azt, amit mi közép-európaiságnak nevezünk
– szorgalmazta.
Nyolc év alatt sok víz lefolyt a Dunán, a Visztulán és a Moldván, a súlyos válságok és veszélyek korába léptünk, ráadásul 2022 februárja óta öldöklő, pusztító háború dúl a szomszédunkban. Mindez nem maradt következmények nélkül a V4-es szövetségre nézve sem. Olyannyira nem, hogy most július 1-jén gyakorlatilag észrevétlenül vette át ismét – ezúttal hetedik alkalommal – Magyarország a visegrádi csoport soros elnökségét. (Minden negyedik évben kerül ránk a sor.)
Az ukrajnai háború rég nem látott ellentétet idézett elő Magyarország és térségi partnerei, elsősorban Lengyelország között, ez pedig a visegrádi együttműködés belső kohézióját is gyengítette. Ukrajna uniós csatlakozása ügyében gyökeresen eltérő az álláspontunk,
mivel hazánk határozottan nem, a másik három visegrádi ország viszont – a többi EU-tagállamhoz hasonlóan – egyértelműen támogatja Ukrajnát az uniós tagság felé vezető úton, sőt Lengyel- és Csehország jelentős katonai támogatást is nyújt neki, míg a békepárti Magyarország (és Szlovákia) semmiképpen nem akar belesodródni a háborúba.
A visegrádi együttműködés már évek óta vergődik, de él, mert sokkal több szakpolitikai ügyben értenek egyet a felek, mint ami szétválasztja őket. Azt ugyanis nemcsak Budapesten (és Pozsonyban), de Varsóban és Prágában is tudják, hogy
ha a V4-országok ki tudnak alakítani közös álláspontot olyan fontos kérdésekben, mint például az illegális migráció, a mezőgazdaság és az energiapolitika, és ezt a közös álláspontot közösen tudják képviselni az Európai Unióban, az jóval nagyobb súllyal esik a latba, mint ha külön-külön igyekeznek érvényesíteni saját érdekeiket.
Erre hívta fel a figyelmet nemrég Szijjártó Péter is a pozsonyi V4 Üzleti Fórumon, kiemelve, hogy a négy ország össznépessége meghaladja a 62 millió főt, aminél többen csak Németországban és Franciaországban élnek az unióban, továbbá az összesített éves GDP-nk több mint 1500 milliárd dollár, amivel – ha egy ország lennénk – a 16. helyen állnánk a világranglistán.
Tehát a V4-ek együttes emberi és gazdasági ereje (egyedülálló szellemi és kulturális értékeinkről itt nem is szólva), jelenleg csupán részben kihasznált potenciális képességeink megalapozzák, hogy a következő világpolitikai és -gazdasági korszak sikeres szereplői között legyünk. Ehhez azonban
helyre kell állítani a négy ország politikai vezetése között a politikai bizalmat és együttműködést, amire a lengyel elnökválasztás kedvező eredménye és az októberi csehországi parlamenti választás után várható prágai kormányváltás is jó esélyt ad.
