Öt nap Londonban

A „sánta trilógia harmadik kötete”: John Lukacs, a magyar születésű amerikai történészprofesszor nevezte így legújabb, Öt nap Londonban – 1940. május címmel nemrég megjelent könyvét.A kötet az 1940. május 24-től 28-ig terjedő időszakot mutatja be. Azt, hogy mi történt ekkor a nyugat-európai hadszíntéren, főként Franciaországban bekerített brit expedíciós hadsereggel, valamint – s tulajdonképpen erről szól a könyv – azt, hogy mi történt a brit kormányban Winston Churchill miniszterelnök és Lord Halifax külügyminiszter között.Lukacs professzor régebben is foglalkozott e döntő – s nemcsak a második világháború kimenetele, hanem az 1945 utáni nemzetközi politikai, hatalmi viszonyok alakulása szempontjából is meghatározó fontosságú – öt nappal. Az utolsó európai világháború – 1939–1941 című munkájában három, A párviadalban tizennégy lapot szentelt ennek a százhúsz órának.Churchill helyzete 1940 májusának végén szinte kilátástalannak tűnt. Kilátástalannak, mert Hitler még egyszer sem állt olyan közel hozzá, hogy megnyerje a saját háborúját, és azért is, mert a brit miniszterelnöknek nemcsak a Führerrel kellett megvívnia párviadalát, hanem Halifaxszal is.Miért adta ki Hitler 1940. május 24-én Dunkerque-nél az „állj!” parancsot? Miért vonta vissza két nap múlva? Hogyan viszonyult Hitler az angolokhoz, és mit gondolt Churchillről? És mit Churchill Hitlerről? Miért és hogyan kísérelt meg Halifax megegyezést keresni a németekkel? Miért utasította el Churchill kezdettől fogva ezeket a próbálkozásokat? Csupán néhány kérdés, amelyet John Lukacs fölvet. Történetírói habitusára jellemzően vallja: a történész kérdéseket, problémákat fogalmazzon meg. „A definíciókat hagyjuk a tudálékosokra” – idézi Samuel Johnsont.S valóban: Lukacs nem definiál, nem talál egyszer s mindenkorra érvényes válaszokat, hanem imponáló tényismeretével, műveltségével, stílusának eleganciájával vezeti végig olvasóit 1940 májusának utolsó napjain. Miközben többször is meggyőzően szembeszáll az utóbbi években Churchillt és politikáját támadó angol és amerikai szerzőkkel, könyve végére megérteti olvasóival a fenti öt nap döntő jelentőségét. Churchill tudta, amit Halifax valószínűleg nem: ha fegyverszünetet kér Hitlertől, az európai katasztrófához vezet. Halifax – akire Churchill a Szent Róka (angolul Holy Fox – gyönge szóviccnél többről van szó!) gúnynevet ragasztotta – szinte mindenben ellentéte volt a miniszterelnöknek.Hórihorgas, fanyar humorú, vallását buzgón gyakorló arisztokrata, akit az európai problémák sokáig nem foglalkoztattak. (Ebben az is közrejátszott, hogy 1925 és 1931 között India alkirálya volt.) 1937. novemberi, Hiterrel folytatott tárgyalása után azt írta Chamberlain miniszterelnöknek, hogy Nagy-Britannia és Németország között az „egyetlen életbe vágó kérdés” a gyarmatoké. Néhány hónappal az anschluss előtt ez a kijelentés nemcsak Hitler félreismerését, hanem az európai hatalmi viszonyok nem értését jelezte. Politikai ellenfele a köpcös, szókimondó, ékesszóló, elszánt, dacos, jóindulatú és mindenekelőtt nagylelkű Churchill, akit nem csupán Halifax, hanem az angol arisztokrácia, az angol konzervatív párt vezető politikusai is lenéztek, finoman szólva gyanakvással fogadtak még 1940 nyarán is. Sokat elárulnak Halifax 1940. májusi naplóbejegyzései.Május 11. (egy nappal Churchill miniszterelnöki kinevezése után): „Nemigen találkoztam még emberrel, akinek az ismeretei ennyire hézagosak volnának, vagy akinek a gondolatai így csaponganának. Vajon meg lehet őket zabolázni? Ezen sok múlik. Annyi bizonyos, hogy az intellektusával nem sokat nyertünk.” Május 14.: „Nem sok idő kell hozzá, hogy a gengszterek (értsd: Churchill és hívei – B. D. A.) teljesen átvegyék az irányítást.” De május 17-én már így ír: „Nagyra értékelem Winston bátorságát.”Május 27-én, a brit háborús kormány egyik ülésén, amelynek fő témája Halifax javaslata volt, hogy Mussolini közvetítésével közeledjenek Hitlerhez, a miniszterelnök így szólt: „Presztízsünk Európában pillanatnyilag igen mélyre süllyedt. Annak, hogy visszaszerezzük, egyetlen módja van: meg kell mutatnunk a világnak, hogy a németek nem győztek le bennünket. (...) Ezért kerüljük el, hogy a franciák magukkal rántsanak a csúszós lejtőn a mélybe. (...) A javasolt közeledés nemcsak hiábavaló, hanem halálosan veszedelmes.” Halifax ezután úgy érezte, nem tud tovább együtt dolgozni Churchill-lel. De egy négyszemközti beszélgetés során tisztázhatták a félreértéseket. Halifax nem lépett ki a kormányból. Ha megteszi, megosztja az angolokat, aminek következményei beláthatatlanok lettek volna. E sorsdöntő májusi napokban a két politikus eltérő politikát folytatott, de köztük „egy közép-európai típusú veszekedés” elképzelhetetlen volt.Ha Hitler 1940. május végén megnyeri a háborút, ma másmilyen világban élnénk – szögezi le Lukacs a könyv végén. Hogy miért, annak illusztrálására még előbb Churchillt idézi, aki 1940. május 31-én azt mondta Reynaud francia miniszterelnöknek: „Ha Németország legyőzné a szövetségesek bármelyikét vagy netán mind a kettőt (ti. Franciaországot és Angliát – B. D. A.), akkor nem kegyelmezne; örökre vazallus- és rabszolgasorba süllyednénk. Akkor jobb lenne, ha a nyugat-európai civilizáció minden alkotásával együtt tragikus, de nagyszerű véget érne, mintsem hogy a két nagy demokrácia tovább tengetné életét, megfosztva mindattól, amiért érdemes élni.” S tizenkilenc nappal később, Franciaország kapitulációja után: ha Hitler győz, „akkor az egész világ, vele az Egyesült Államok, vele mindaz, ami az életünk és ami drága nekünk, egy új, sötét kor szakadékába zuhan, ez a kor pedig sötétebb, talán hosszabb is lesz, mint valaha, mert szolgálatába áll az elfajult tudomány.”Hogy Hitler nem nyerte meg a második világháborút 1940 májusának végén, abban persze nemcsak Churchill hajthatatlansága játszott szerepet, hanem az angolok – Cs. Szabó Lászlót idézve a „szárazföldi észjárásnak vízhatlan” – gondolkodásmódja, reménytelennek látszó helyzetekben is rendíthetetlen nyugalma. Álljon itt ennek szemléltetésére a News Chronicle egyik krokija, amelyet Lukacs idéz. Tegnap este Staines közelében betért a kocsmába egy férfi. Krikettezésből jött, fehér flanelruha volt rajta. Az egyik vendég kivörösödött arccal megjegyezte: „Szégyellhetné magát!” „Rólam beszél?” „Ki másról? Nézze meg, hogy állunk ezzel a háborúval, maga meg krikettezik.” „Miért, maga mivel töltötte a délutánt?” „Újságot olvastam, rádiót hallgattam, és majd halálra aggódtam magam.” „Na látja, jobban járt volna, ha krikettezik.”Kitűnő könyv az Öt nap Londonban. John Lukacs tágabb perspektívából szemléli a történelmi eseményeket, mint sok kollégája. Lukacs a második világháború történetének világszerte elismert egyik legavatottabb kutatója és értője. Ettől azonban még nem volna olvasótábora az Egyesült Államoktól Anglián, Svéd-, Francia- és Németországon át Magyarországig. E könyv szerzője könnyedén és jól ír (ebben természetesen része van Barkóczi Andrásnak, művei magyar fordítójának), s történelmi tudása mögött mély emberismeret rejlik. Figyelme olyan apró részletekre is kiterjed, amelyeket más nemzetiségű kollégái nemigen vesznek észre. Arra például: akadémikus kérdés, hogy Chamberlain vagy Hitler „jobbra” vagy „balra” állt-e Churchilltől. Jobb- és baloldal, konzervatív és reakciós, forradalmár és államférfi: mást jelentettek hatvan évvel ezelőtt, mint ma. Lukacs csínján bánik a fogalmakkal, hiszen tudja, ha sokszor használja őket, inflálódnak. Könyvei olvashatóak. Szerzőjük sikeres. Megérdemelten, mert sikere nem szenzációhajhászáson alapszik, nem is a mindenkori „divatok követésén”, hanem a tények ismeretén, tiszteletén, a tudomány iránti alázaton és hőseinek megértésén. A történészkollégái iránti jóindulaton.Előttünk a könyv, amelyből Churchill tekint ránk. Lukacs – mint más műveiben is – vitára ingerel, gondolkodásra késztet bennünket. Teszi a dolgát: szellemi párbajra hív ki. Hányan mondhatják el magukról ugyanezt?(John Lukacs: Öt nap Londonban – 1940. május. Európa, Budapest, 2000. Ára: 1500 forint)