Szétbombázott kapcsolatok

Az angol szellemiséggel nálunk az újkorban elsősorban a peregrinus diákok találkoztak; a protestáns teológiai gondolatokat ismerték meg és hozták haza a XVI. század végétől kezdve. A bécsi testőrírók leggyakrabban német vagy francia közvetítéssel ismerkedtek meg az angol klaszszikus irodalom nagyjaival. (Shakespeare, Milton, Pope, Young.) Bessenyei az első magyar író, aki Shakespeare nevét leírta 1777-ben; s ő az első, aki John Locke filozófiájával foglalkozott. A XVI. századtól kezdve magyar arisztokraták egyre gyakrabban fordulnak meg a szigetországban, bár egy fiatal kassai iskolamester, Szepsi Csombor Márton már korábbról élvezetes útleírást hagyott ránk Angliáról is (Europica varietas. Kassa, 1620).A reformkorban vigyázó szemünket egyre inkább Angliára vetjük, az angol életforma, művelődés és tudományosság apostola gróf Széchenyi István; az utazók (Pulszky Ferenc, Gorove István, Tóth Lőrinc, Szemere Bertalan és mások) felfedezik Angliát és intézményeit; divat lesz az „anglománia”, angol nyelvmesterek jönnek Pest-Budára; angol utazók kötelességüknek érzik, hogy a „grand tour” során Magyaroszágon is átutazzanak; leírásaik alakítják ki az angliai magyar „országimázst”. Találkoznak az írókkal, ellátogatnak az új Nemzeti Színházba, tanulmányozzák az országgyűlés munkáját, a reformkor pezsgő szellemi életét. (Jól jellemzi az írók Anglia felé fordulását Vörösmarty verse, amelyet Miss Pardoe-nak dedikált: „Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia, tőled? / Harci szerencsét, vagy békei műveidet? / Adj példát honn s künn jót tenni az emberiséggel, / S e kis nép nyomodon küzdeni s élni tanul.”) Az angol utazók magyarságképe hasznos szolgálatot teljesít a szabadságharc után, hiszen Magyarország egyszerre „nagyon” érdekes téma, megszűnik „terra incognita” lenni; az utazók könyveit újra kiadják, a folyóiratok mind tartalmaznak magyar vonatkozású közleményeket. A Kossuth-emigráció tovább alakítja ezt a kedvező képet, elsősorban a Pulszky házaspár; könyveket írnak Magyarországról, a szabadságharc tisztjei kiadják memoárjaikat angolul, Kossuth beszédeit számtalan kiadásban olvashatják a viktoriánus Angliában.Az emigránsokban merül fel az igény, hogy levéltári kutatások alapján kiderítsék, hogyan láttak az angolok bennünket. Simonyi Ernő (1821–1882) honvédtiszt és komáromi kapituláns Világos után Angliában nevelősködött, de szabad idejét a British Museum könyvtárában töltötte, s áldozatos munkával gyűjtötte össze a Rákóczi-szabadságharc diplomáciai iratait, hogy az Akadémia kiadhassa. Munkásságát soha senki sem méltatta, ugyanúgy mint Kropf Lajosét (1852–1939), aki miután Angliában telepedett le 1874-ben, szabad idejét a hungarikák feltárására fordította; hatalmas mennyiségű anyagot publikált szakfolyóiratokban.Az angliai magyar országkép alakításában jelentős szerepet játszottak a pesti egyetem magyarul jól beszélő, angol származású professzorai. Patterson Arthur (1835–1899) volt a tanszék első professzora (1886), könyve, The Magyars (1869) az egyik legizgalmasabb mű, amelyet valaha is hazánkról angolul írtak. Yolland Arthur (1874–1956), akinek angol–magyar szótárait még ismerik az idősebb generáció tagjai, hatvan évet élt hazánkban, 1908-tól 1946-ig volt az angol tanszék birtokosa. Oroszlánrészt vállalt az „elveszett presztízs” (Jeszenszky Géza kifejezése) visszaszerzésében. Munkáját nem koszorúzhatta siker, a nálunk Scotus Viator néven ismert R. W. Seton-Watson által alakított liberális közvélemény magyarellenes lett a XIX. és XX. század fordulóján, bár maga Scotus Viator is a negyvennyolcas „presztízs” fénye mellett fordult Magyarország felé.Az első világháború előestéjére nyilvánvaló lett a hazai szellemi életben, hogy Angliát és az angol közvéleményt Magyarországról nem ismerjük, korábban nem törődtünk vele, Párizson és Berlinen nem látunk túl, az angolszász világ messze esik. Megindultak az angol nyelvű tájékoztatást szolgáló folyóiratok. (Yolland 1912-ben indította meg a The Hungarian Spectatort, amely természetesen a háború alatt megszűnt.) Középiskoláinkban nem oktatják az angolt, angolul csak a csudabogarak és az angol nevelőnőktől tanuló arisztokratáink tudnak. Fest Sándor volt az, aki gimnáziumi tanárként elsőnek szorgalmazta az angol nyelv kötelező tárgyként való bevezetését a középiskolákban. 1913-ban az ő elképzelései szerint alakult meg a vallásügyi és közoktatási minisztérium különbizottsága a kérdés megvizsgálására. Számításait azonban a háború keresztülhúzta.A mára már csaknem teljesen elfelejtett Fest Sándor (1883–1944) ahhoz a kiemelkedő szellemiségű tudósgárdához tartozott, amelynek tagjai az 1880-as évek elején születtek, s akik közül számosan az Eötvös-kollégium szellemi műhelyéből kerültek ki. Legnevezetesebb tagjai: a modern magyar irodalomtörténet megalapozója, Horváth János; iskolát teremtő nyelvészek: Pais Dezső és Mészöly Gedeon; a magyar történetírás nagyjai: Hóman Bálint és Szekfű Gyula. Folytathatnám a sort, hiszen az írók közül Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula is Fest kortársa. E nemzedék tudósai a sokszor ironikus felhanggal emlegetett „boldog békeidőkben” szerezték képesítésüket, és munkásságuk a két háború közötti időszakban teljesedett ki.Fest Sándor az angliai magyarságkép történeti alakulását vizsgálta a legrégibb időktől az 1850-es évekig. „A külfölddel való közvetlen érintkezésünknek talán egyik legtermékenyebb kérdése, hogy miképpen tükröződik vissza nemzetünk története... az idegen gondolkodásában, szellemi megnyilatkozásában és irodalmában” – írta 1912-ben. Az országimázs-kutatás céljának talán legkorábbi szabatos megfogalmazása ez. Ma is megszívlelendő módon írt arról, hogy miért fontos a külföldi vélemények ismerete: „Szellemi elkülönülést... a modern élet nem tűr... tanulnunk kell a külföldtől, de csak hogy még inkább azok lehessünk, amik vagyunk.” Fest ugyanis hazafias és liberális szepességi evangélikus patríciuscsaládban született. Három nyelv ismeretében (otthon a magyar mellett németül és angolul beszéltek) talán még a kozmopolita jelző is ráillik a családra, csakhogy a mai közgondolkodásban, nem tudni, miért, a hazafiasság és a kozmopolitizmus kizárja egymást. Legfontosabb családi öröksége a protestáns munkamorál; Fest még úgy tudta, hogy eredményeket csak szakadatlan munkával lehet elérni.Pályája nem volt töretlen, és életműve is torzóban maradt. Mégis őt kell tekintenünk az angol–magyar kapcsolatok kutatása úttörőjének. Természetesen előtte és vele párhuzamosan mások is publikáltak a témában, de az ő tervei az angol–magyar kapcsolatok teljes feltérképezésére irányultak. Ő végezte (ahogy ma mondanánk) az alapkutatásokat, és megkísérelte a szintézist is megteremteni. Aránylag későn, 55 éves korában kapott profeszszori kinevezést 1938-ban, amikor végre sor került a második angol tanszék felállítására Debrecenben kormányközi egyeztetéssel és a British Council hathatós támogatásával, a második világháború előestéjén, a harmadik birodalom egyre növekvő árnyékában. Talán szimbólumértékűnek tekinthetjük, hogy 1938. szeptember 30-án tartotta székfoglalóját, azon a napon, amikor a müncheni egyezmény tárgyalásai véget értek, mely szerint őfelsége kormánya úgy vélte, hogy Hitlert kielégíti a Szudéta-vidék visszaszerzése, s ezzel megőrizhető az európai béke. Chamberlain a repülőtéren gyáva megkönnyebbüléssel lobogtatta az egyezmény szövegét a média képviselői előtt. Ezen a papírdarabon az is szerepelt, hogy az angol politika tudomásul vette: Magyarország a harmadik birodalom érdekszférájába tartozik. Éppen ezért Fest székfoglalójának „az idő kemény politikai töltést adott: így érezték, akik hallották vagy olvasták, de ő maga is ilyennek szánta a Rajnán túlmutató nyílt proklamációt” – emlékezett vissza nemrég elhunyt tanítványa, Maller Sándor.Fest Sándor halála tragikus volt. 1944 kora őszén Budapestre jött, hogy a majdani tárgyalásoknál kitűnő angol összeköttetéseivel kéznél legyen. Bombatámadás áldozata lett. A Regent-ház udvarán felhalmozott lőszer találatot kapott és felrobbant. A ház összeomlott, és a bombabiztos pincében menedéket találó lakosokat, köztük Festet is az iszonyatos erejű légnyomás ölte meg karácsony után öt nappal.Tragikus szerencséje volt, hogy nem élte meg az 1945. évi korszakváltást. Az új világban, a hidegháború hisztérikus légkörében kevesebb „angolszász affinitás” is elég lett volna ahhoz, hogy meghurcoltatás legyen a következménye. Amikor ugyanis szintén a nemzedékéhez tartozó moszkovita Lukács György a magyar irodalomtörténet-írás revízióját követelte a Magyar Irodalomtörténeti Társaság újjáalakuló ülésén, a komparatisztika jelentőségét elbagatellizálva kijelentette: „Le kell számolni a régi típusú, úgynevezett összehasonlító irodalomtörténet módszereivel... véget kell vetni annak, hogy úgynevezett könyvtári vagy levéltári kutatások segítségével felderítünk olyan külföldi magyar vonatkozásokat, hogy X. Y. XVII. századi angol utazónak ízlett-e vagy nem a magyar konyha.”Lukács kritikájának volt igazságmagva: az idegen nyelvű vonatkozások kutatása és gyűjtése a legtöbbször csupán a Trianon után beszűkült országban sérülten vegetáló nemzeti önérzetnek nyújtott alkalmi helyi érzéstelenítést: „lám, itt is tudnak rólunk”, „lám, ide is eljutott a hírünk”. A kutatók között valóban akadt olyan is, akinek a tehetsége csupán a „filológiai piszmogásig” terjedt, s ez joggal irritálta a „kozmikus” öszszefüggésekben gondolkodó Lukácsot. Ezeknek a „filológiai piszmogásoknak” hatalmi szóval történő megtiltása mégis súlyos károkat okozott a szellemi életben: kis népeknek rendszeres önvizsgálatra van szükségük ahhoz, hogy saját helyüket a világban ne a nemzeti önérzet által táplált hamis tudattal ítéljék meg. Ennek elengedhetetlen része a külföldi imázs, az országkép állandó szemmel tartása. Hogy ne járjanak úgy, mint Shakespeare Macbethje: „Alas, poor country, almost afraid to know itself!”Fest Sándor iskolát teremtett az angol–magyar kapcsolatok kutatására. Alkotóereje teljében esett áldozatául a háború értelmetlen borzalmainak. Nevét elhallgatta a magyar anglisztikát szétziláló sztálinista kulturális politika, tanítványai kiszorultak a tudományos életből. A Fest nélkül újrainduló debreceni tanszéket (Országh László irányítása idején) bezárták, hogy vidéken ne tanuljanak imperialista nyelveket, mert a kulturális politika egyik ki nem mondott célja a vidék „elvidékiesítése” volt.A Kádár-féle ellenforradalmi hatalom aztán az értelmiséget engedményekkel igyekezett pacifikálni. Ezért indulhatott újra a debreceni angol tanszék a korábban elmozdított Országh László vezetésével. Húsz évvel Fest halála után, óriás vargabetű megtételével indult újra a magyar anglisztika.(A cikk a ma záródó debreceni Albion – brit történelem- és politikatudományi konferencia megnyitó előadásának szerkesztett változata.)