Quo vadis, Domine?

A budapesti Lengyel Intézet meghívására nemrég nálunk járt Jerzy Kawalerowicz, a lengyel filmművészet nagy személyisége. Legismertebb filmjei: Az éjszakai vonat (1959), Mater Johanna (1960), A fáraó (1965), Az elnök halála (1977), A fogadó (1982). A nyolcvanéves művész tiszteletére az Örökmozgóban retrospektív vetítéssorozatot rendeztek. Három alkalommal itt mutatták be legújabb filmjét, a Sienkiewicz regénye alapján készült Quo vadis, Domine?-t.
Nem szeret a filmjeiről beszélni, mert amíg nincsenek készen, nincs miről, amikor viszont elkészültek, már késő. És ezt nem amolyan bonmot-nak szánja. Az ő dolga az, hogy képben fogalmazza meg mindazt, amit fontosnak tart.
– Nem minden témát érzek arra érdemesnek, hogy megfilmesítsem – mondja Kawalerowicz. – A Quo vadis?-on harminc évig gondolkoztam. Sokáig a körülmények nem engedték, hogy filmre vigyem, azután pedig rengeteg mindent kellett megszervezni ahhoz, hogy hozzá tudjunk kezdeni.
– A nyolcvanas évek elején a Metro Goldwyn Mayer tárgyalt önnel a megfilmesítéséről, de a terv akkor meghiúsult a szükségállapot miatt. Húsz év múlva viszont sikerült – lengyel művészekkel és lengyel producerrel. Mi fogta meg ebben a regényben?
– A barbár korszakban az eljövő, humánusabb világ víziója. A kereszténység megszületése az ókori Rómában. A hit, a szeretet és a szerelem hatalma. Ma is kérdés, hogyan tehetnénk emberibbé az életünket. Ma is kérdés, hogy merre tart a világ. A Quo vadis, Domine? – Hová mész, Uram? – kérdést úgy is értelmezhetjük: Merre mész, ember? Minderre összpontosítottam, amikor a forgatókönyvet írtam. Persze a Quo vadis? jól fényképezhető irodalmi anyag, és már A fáraó befejezése óta szerettem volna újabb látványos történelmi filmet forgatni.
– Nem szabad, hogy Róma pusztulása vagy az arénában zajló oroszlános jelenetek miatt elkerülje a figyelmünket a háttérben játszódó, hatalomról, szerelemről, vallásról és felelősségről szóló dráma – mondta. De igen nagy hangsúlyt kapnak a film látványos jelenetei, az égő Róma, Néró orgiája, a hatalom „panem et circenses” manipulációja…
– Nem lehet csak filozófiából filmet csinálni. Azt nem nézné meg senki. Kell a látvány. A film vizuális művészet. A Quo vadis?-t a világon mindenütt ismerik, 48 nyelvre fordították le. Az aréna, az üldözött keresztényekre rontó oroszlánok, a gladiátorok adta képi lehetőségeket elsősorban az amerikai rendezők játszották ki. Én megpróbáltam ötvözni filozófiát és látványt.
– Árulja el, hogyan készült az a jelenet, amikor az arénában rászabadítják az oroszlánokat a keresztényekre? Ez biztosan sok embert érdekel.
– A fő érdem ebben az állatszelídítőké. A jelenetben játszó „főoroszlánt” egy kiváló cseh állat-szelídítőnő neveli születése óta. Vele alszik, ismeri minden rezzenését. A forgatás közben az állat a neki tetsző rutinfeladatokat végezte. Játékból ugrott rá a szelídítőre. Vágással értük el a félelmetes hatást.
– A Quo vadis? a lengyel filmgyártás legnagyobb költségvetésű filmje. Lehet, hogy a művészeti mecenatúra jobban működik Lengyelországban, mint Kelet-Közép-Európa más országaiban?
– Az én nemzedékem olyan időben kezdett dolgozni, amikor az állam adta a pénzt, nekünk nem kellett törődnünk vele. A rendszerváltozás után a rendező kénytelen volt olyasmivel is foglalkozni, ami másutt a producer dolga. Szponzorok nélkül ma már nem lehet filmet forgatni. Csakhogy aki pénzt ad, annak feltételei is vannak, s ez kellemetlen kompromisszumokra kényszerítheti a szerzőket, erős kommercializálódással járhat. Az érett művészek közül sokan úgy gondolják, ők már nem is akarnak ennek megfelelni. Nekem szerencsém volt azzal a lengyel bankkal, amely a pénz legnagyobb részét adta. Nem szóltak bele a munkámba, és bíztak a sikerben. Ugyanez a bank finanszírozta Wajda Pan Tadeusz és Jerzy Hoffman Tűzzel-vassal című filmjét.
– Annak idején a krakkói Szépművészeti Akadémián festészetet és művészettörténetet tanult. Miért váltott át a filmre?
– Festeni tanultam, de nem fejeztem be az akadémiát. Azért, mert elkezdett érdekelni a film. Úgy éreztem, több, más eszköze van, mint a festészetnek.
– Úgy tűnik, a lengyel filmművészetben két egymástól nagyon eltérő vonulat van jelen. Az egyiket a hagyományokra erősen építő, monumentális alkotások képviselik, a gdyniai filmfesztiválon ugyanakkor megjelennek kísérleti művek is, köztük sajátos groteszkek. Van-e kapcsolatuk a nagyoknak a fiatalabbakkal?
– Van, de ma kevesebbet tudunk segíteni nekik, mint régen. A mostani fiataloknak sokkal nehezebb az indulás, mint annak idején nekünk. Miközben a szakmát tanulják, produceri feladatokra is kell figyelniük, nehezebb a témaválasztás és így tovább.
– Hova helyezné önmagát a mai lengyel filmművészetben?
– Nem gondolkodom ezen. Többször elmondtam, hogy nincs művészi hitvallásom. Csak akkor csinálok filmet, ha megtalálom az érdemes témát, és lehetőségem nyílik rá, hogy megvalósítsam. Tegnap más voltam, mint ma, és holnap megint más leszek. De elveim vannak.

A Quo vadis? korábbi feldolgozásai

Rövidfilmek: 1899, Lumière fivérek: Néró mérget próbál ki rabszolgákon; 1901, Ferdinand Zecca: Quo vadis?, Lucien Nonquet: Keresztények mártíromsága; 1908–1909, Georges Melies: A civilizáció különböző korokban; Edwin Porter: Néró felgyújtja Rómát, Luigi Maggio: Néró; 1910, André Calmette: Az első keresztények idején.
Nagyjátékfilmek: Quo vadis? címmel: 1912, Enrico Guazzoni; 1924, Gabriellino D’Annunzio – George Jacoby; 1951, Mervy Le Roy a Metro Goldwyn Mayer produkciójában; 1985, Franco Rossi hatrészes olasz tévéfilmje.