A minőség könyvesboltja

Hely hiányában csak néhányat tudunk felsorolni a számos kitüntetés közül, amelyet Püski Sándor érdemelt ki: Bethlen Gábor-díj, a Magyar Köztársaság Zászlórendje, Pro Urbe Budapest, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, a Budavári Önkormányzat díszpolgára. Ezek közül többet Zoltán Ilonával közösen – aki 1935 óta a felesége – kapott.

Reggel nyolc óra előtt a Krisztina körúti kis könyvesbolt kirakatában biztos barátokat szemlélek, amelyek vonzó, hófehér ünnepi külsőben, fekete betűkkel csábítanak. A sorsirodalom legjobbjainak, a negyvenes évektől Püski-emblémával (avar szarvasfejjel) ellátott példányait. Azért a – könyvüzletet figyelembe véve – korai időpont, amikor még senki nem zavar, hogy nyugodtan beszélgethessek az üzletébe mindennap bejáró tulajdonossal, gondolom magamban. Ám tévedésem hamarosan kiderül, amikor sűrűn látogatott, szinte otthonos klubbá alakul – Németh László szavait véve segítségül – „a minőség könyvkereskedése”.
– Minden régebbi vásárlónkat személyesen ismerjük, a szokásos üzletitől teljesen eltérő kapcsolat alakult ki közöttünk. Számomra ők valamennyi kitüntetésnél értékesebbek. Itt több saját kiadású könyvünk fogy el, mint az összes többi üzletben együttvéve. Kiadói tevékenységemben soha nem az üzleti sikert néztem. Így persze nehéz könyvet megjelentetni, különösen most, amikor az úgynevezett szórakoztató irodalmat kiadók százai ontják. A komoly példányszámban, méltó kivitelben megjelenő művek érdekében kezdetben gyorsírással készített jogi jegyzeteimet adtam ki. Az elsők Moór Gyula: Jogfilozófia és Balás Károly: Pénzügytan voltak. Ezek és a többi egyetemi jegyzetek adták az anyagi alapot a kiadóhoz. Az alsó középosztálynak, az értelmiségi csoportoknak most sincs pénze, ezért tartom lehetőleg alacsonyan az árakat.
– Kisebb csodát vitt véghez, és nem csupán abban, hogy a könyvpiac üzleti szellemével dacolva, Szabó Dezső, Sinka István, Németh László, Veres Péter műveit adta ki 1939-ben, akiknek már akkor agyonhallgatás vagy lekicsinylés jutott osztályrészül, hanem azzal is, hogy 1944 után még öt évig a pályán maradhatott.
– Könyvkiadói indulásom szerencsés volt, mert akkoriban tért vissza Magyarországhoz az elszakított területek egy része, ahhoz a hangulathoz, a nemzeti újjászületésben való hithez nagyon illett ez az irodalom. E területek lakói kiéhezetten fogadták a nemzeti kérdésekkel és történelemmel foglalkozó könyveket. A Bolyai Akadémia könyvsorozatának első köteteit segítettem Kovách Aladárnak kiadni és terjeszteni a Szerb utcai könyvesboltomban. Köztük Németh László Szekfű Gyula és Mikecs László Románia című könyvét. Az írókapcsolatokat számomra az utóbbi kezdte kiépíteni Szabó Dezsővel, Veres Péterrel, Németh Lászlóval. Szabó Dezsőhöz például azzal mentem el, hogy az addig megjelent Lúdas Mátyás című tanulmányaiból össze kellene állítani két kötetre valót, hogy azokat állandóan megvehessék. Végül három kötet lett belőle. Ez adta az ötletet, hogy az akkor már három éve megszűnt folyóiratból, a Németh László által írt és szerkesztett Tanúból is kellene ilyen válogatást készíteni. Így született A minőség forradalma első négy kötete. A legbarátibb kapcsolatom Sinka István mellett Veres Péterrel alakult ki, gyakran jött hozzám az első években, minden könyvét én adtam ki. Az előzmények ismeretében már érthető: ő segített az igazolásban, és abban, hogy 1950-ig, az államosításig a pályán maradhattam, jóllehet ez az öt év nem sokat számított a könyvkiadás szempontjából. Ami megjelenhetett, az talán öt-hat új könyv és néhány új kiadás a régebbiekből. Volt szerzőimet is elhallgattatta a politikai cenzúra. A következő húsz évet a szakmától távol töltöttem. Csak a gyűjtőfogházban foglalkozhattam ismét könyvekkel, ahol könyvtáros voltam.
– Röviden összefoglalná „bűnözőségének” lényegét?
– A kiadót a népi mozgalomért indítottam. A mozgalom célja az alsóbb néposztály beemelése a nemzetbe. Ha ebben az ügyben tehettem valamit, arra büszke vagyok. A per, a büntetés a szovjet megszállás alatti népellenes politikának volt része, egybetartottuk az írókat és az olvasótáborokat.
– Amerikában a kinti magyarok tárt karokkal fogadták a későbbi legnagyobb New York-i magyar könyvesbolt és könyvkiadó tulajdonosát?
– Gyanakvással. Féltek, hogy kommunista könyveket csempészek be. Talán egy rövid idézettel tudom érzékeltetni a minket fogadó hangulatot a torontói Magyar Élet 1971. március 27-i számának segítségével: A debreceni ún. anyanyelvi konferenciát arra használták fel, hogy a rendszert elismerő vagy dicsérő nyilatkozatokat gyűjtsenek a konferencia résztvevőitől. Odaát minden politika, s ahogy Debrecenben mindent és mindenkit elöntött a Kádár-féle propaganda, úgy a Püski-féle vállalkozás is nehezen lehet kivétel.
– Aztán a legendás könyvüzlet fontos missziót töltött be.
– Bemutatkozási lehetőséghez jutott Csoóri Sándor, Czine Mihály, László Gyula, Mészöly Miklós, Varga Domokos, az erdélyi Sütő Andrásék, a felvidéki Duray Miklósék. De előadóművészek, színészek is vendégeink voltak, és más szervezetek által meghívottak szintén tartottak nálunk előadást.
– Hű társával és egyben munkatársával, Ilona asszonnyal hetvennyolcévesen, 1989-ben újrakezdte idehaza az életet, a munkát.
– Soha nem akartam elhagyni az országot, ideköt szellemi, politikai érdeklődésem – és könyves pályám. Mostanában szokatlanul sokat beszéltem tévében, rádióban, nyilatkoztam a sajtónak. Az Erdélyi Erzsébettel és Nóbel Ivánnal készített beszélgetés befejező kérdésére adott válaszom szeretném végül idézni. A kérdés úgy hangzott – egyébként ezzel fejezem be a „Könyves sors – magyar sors” címen az életemről kiadott könyvemet is: „Úgy látszik, hogy a nehéz és küzdelmes életpálya ellenére egy megelégedett ember ül velünk szemben. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy boldog ember?” Én a következőket válaszolom: „Ha egy szóval kell rá felelnem, akkor igen. Ha csak az irodalmi szerep beteljesüléséről beszélek hosszabban, akkor is némi fenntartással: igen. Ha azonban arról a politikai szándékról és szerepről beszélek, amiért annak idején ezt a pályát választottam, és ami a negyvenes években már teljes sikerrel biztatott, akkor nemet kell mondanom. S nemet kellene mondania a két világháború közötti nagy író- és politikusnemzedékünknek is, ha még tudnának beszélni. Mindenek ellenére azt hiszem, válaszunk egy elégedett sóhajtás lehet: amit ebben a rettenetes korszakban megtehettünk, megtette mindenki közülünk a maga módján.”