Cégbotrányok Amerikában

Enron, WorldCom, majd Adelphia és legvégül Xerox – ezek a nevek egészen az utóbbi hetekig az Egyesült Államok vezető cégei legkiválóbbjainak számítottak. Habár a kapitalizmust nem az USA-ban találták ki, de ezek a multinacionális óriáscégek azt a szabadpiaci szellemet jelképezték, amelyre mind ez idáig a világ többi része csak irigységgel vegyes áhítattal nézett. Azután hirtelen homok került az eddig oly tökéletesen működő gépezetbe. A földindulást az Enron indította el, amikor kiderült, hogy egy külső könyvviteli cég segítségével (amely mellesleg az ugyancsak híres Arthur Andersen vállalat volt) meghamisította a bevételi számokat, hogy azok a valóságosnál sokkal magasabb hozamot mutassanak. Mindeközben az Enron teljes vezérkara – talán vesztüket érezvén – előbb esztelen költekezésbe kezdett, természetesen a társaság pénzén, majd mielőtt a csőd kirobbant, magas áron értékesítették a cég részvényeit, amelyek a botrány után természetesen értéktelenné váltak. A másik itt említett társaság, az Enronnál is híresebb WorldCom vezetői azonban még a látszattal sem törődtek, és azt az elképesztő könyvelői trükköt alkalmazták, ami a behajthatatlan követeléseket is bevételként tüntette fel. Így a könyvek a végső elszámoláskor négymilliárddal több jövedelmet mutattak ki. Az effajta tevékenységet és tőzsdei tranzakciókat is vizsgáló állami ellenőrző hivatal (a Security and Exchange Commission) azonban ekkor már akcióba lépett, és a Fehér Ház támogatása mellett vizsgálatot indított a WorldCom tevékenységei ügyében. Időközben azonban az is kiderült, hogy maga a Fehér Ház lakója sem patyolattiszta az effajta ügyekben, sőt az alelnök Dick Cheney is egy hasonlóan gyanús tranzakcióba keveredett a 90-es évek végén.
De nézzük először az elnök tevékenységeit. George W. Bush 1988-ban egy olyan olajvállalat ellenőrző bizottságának a tagja volt (Harken Energy), amely később ugyan csődbe ment, de előtte még lehetőséget adott Bushnak arra, hogy a cégtől vásárolt részvényeit magas áron értékesítse, még a krach előtt. (Ismerős?) A hű alelnöknek, Dick Cheneynek azonban még ennél is hajmeresztőbb ügyei voltak. Cheney – mint a Halliburton társaság tanácsadója – ugyanazt a trükköt alkalmaztatta a könyveléssel, amit már megtett a WorldCom is: behajthatatlan kinnlevőségeket bevételként tüntettek fel. Hogy az amerikai közvéleményt mennyire sokkolták a fenti események, azt a Time és a CNN közös közvélemény-kutatása híven tükrözte. A megkérdezettek kétharmada úgy vélte, hogy ezek az események nem véletlenül történtek, hanem a multinacionális cégek tudatos, a közvéleményt megtéveszteni akaró, agreszszív magatartását tükrözték. Ez utóbbi már azért is meglepő, mert az amerikaiak (ellentétben az európaiakkal) soha nem éreztek igazi averziót a gazdagokkal szemben, legfeljebb irigyelték őket, remélvén, hogy egyszer majd ők is gazdagok lesznek. Ez, ha úgy tetszik, szervilis attitűd, azonban igazából nem meglepő, hiszen az amerikai bulvársajtó és a kereskedelmi adók egy része csakis a gazdagok és a híresek életével foglalkozik, mintaképként állítva a milliárdosokat a közvélemény szeme elé. Különös módon azonban azt sohasem kérdezik meg, hogy X vagy Y úr honnan is szerezte a vagyonát. Köztudott például, hogy a Kennedy család a húszas években, az alkoholtilalom idején gazdagodott meg, J. F. Kennedy néhai elnök édesapja jóvoltából. Joe Kennedy a vagyont a család politikai karrierjébe fektette be nem is sikertelenül, hiszen jómaga 1941-ig az USA londoni nagyköveti tisztségét töltötte be, amíg németpártisága és háborúellenes agitálásai miatt távoznia kellett. De folytathatnánk a sort egy másik legendás családdal, akiknek vagyonalapító őse, J. D. Rockefeller a pennsylvaniai bányászok brutális kizsákmányolása révén gazdagodott meg. A pénznek nincs szaga elv alapján azonban a közvélemény csak Kennedy elnök tragikus pályafutására és a Rockefellerek emberbaráti tevékenységeire emlékszik.
Most azonban nagyon is úgy tűnik, hogy ez a történelmi amnéziában szenvedő réteg lassan felocsúdik kábulatából, és példás büntetést követel. Az a sors különös iróniája, hogy a jelenlegi kormány számos tagja még hivatalba lépése előtt olyan hasonló cégek élén tevékenykedett, amelyek most látványosan becsődöltek. Amikor Bush elnököt megkérdezték a Harken cégnél töltött idejéről, csak annyit mondott, hogy egy nagyvállalat könyvelése sohasem fehér vagy fekete, mert ennél jóval komplikáltabbak ott a dolgok. Természetesen a közvéleményt ilyen nagy mértékben felkavaró válság mellett a „nagy öreg”, Alan Greenspan sem mehetett el szó nélkül. Greenspan arra figyelmeztetett, hogy az események miatt egy olyan félelemérzet alakult ki az amerikaiakban, amely erősebb lehet a gazdaság teljesítményébe vetett hitnél is.
A nagy kérdés azonban az, hogyan lehet kievickélni egy olyan válságból, amelynek előidézésében akarva-akaratlanul a washingtoni kormánytagok egy része aktívan részt vállalt. Valójában kezelhető-e globális szinten a szabadkereskedelmen alapuló neoliberalista gazdasági rendszer? És annak megítéléséhez, hogy mi etikus és mi nem, ki lehet a megmondhatója? Nem volt talán kevésbé etikátlan George Soros gátlástalan manipulációja az angol fonttal (amit Anglia túlélt), vagy az indonéz és thaiföldi nemzeti valutákkal, amelyet ezek az országok az IMF (álságos) közbeavatkozása nélkül valószínűleg nem éltek volna túl? Nyilvánvaló, hogy a neoliberalista-monetarista rendszert belülről tartósan megreformálni képtelenség éppúgy, mint ahogy a létező szocializmust sem lehetett új gazdasági mechanizmusokkal kihúzni a csávából. Maradnak tehát azok az opciók, amelyek egyértelműen közelebb állnak bizonyos utópisztikus elgondolásokhoz, mint a valósághoz. Ilyenek például a világkormány szükségességét sürgető elképzelések, vagy a globalizmus ellen bizonyos fokig védelmet nyújtó regionális rendszerek létrehozására irányuló törekvések.
A jelenlegi magyar gazdaságpolitikáról sajnos elmondható, hogy a multik teljes és feltétel nélküli kiszolgálásával egy újabb kényszerpályára terelik a magyar gazdaságot, amelynek a végkimenetele igencsak kétséges. A kommunista rezsimek gazdasági rémálmait a rendszerváltással sikerült semlegesíteni. Egy neoliberalista rémálom megfékezése azonban egy olyan nemzeti egységet és összetartást feltételez, amelynek a lehetősége legkorábban is csak a 2006-os választások után merülhet fel.
A szerző politológus, egyetemi oktató