Lótuszvirágos tavak, csobbanó vizek, égnek szökő meredélyek – tündérkert, éden ez. A völgyben a Dzshelam folyó vágtat, hömpölyög országokon át, századok történelmét is fel-felvillantva. Mert Kasmír, az India és Pakisztán között megosztott szépséges vidék az égiektől kapott szépséget és nagy történelmet tudhat magáénak. Meghódította annak idején a mogul uralkodókat, akik jöttek elefántjaikkal a XVI. században, hogy megízleljék e vidék magával ragadó báját és frissességét. Aztán, három évszázaddal később, jöttek seregeikkel Viktória királynő helytartói is, hogy alattvalóikká kényszerítsék a maharadzsák népeit.
S az indiai szubkontinens a maga lélegzetelállító sokszínűségével, népeinek és kultúráinak egyedülálló kaleidoszkópjával hosszú-hosszú időn keresztül a Brit Birodalom része volt. Bizonyosan mai gondjainak jó része is ebből ered. Kasmíréi úgyszintén.
A szép Kasmírt – amelyen ma három ország osztozik: India, Pakisztán és Kína – békétlenség emészti immár évtizedek óta. Pontosabban: India és Pakisztán között dúl a vita és háborúskodás Kasmírért, vagy ahogyan a brit időkben nevezték: a Boldog-völgyért. Ahol a szabadság édes madara még mindig nem telepedett meg végleg.
A konfliktus néhány hónappal ezelőtt lángolt föl ismét, és az elmúlt fél esztendőben – hol erőteljesebben, hol kissé visszafogottabban – változatlan a szópárbaj és a tüzérségi csata a két ország között.
Kasmír ügye több mint öt évtizede mérgezi a viszonyt India és Pakisztán között. Mind a két országban úgy tartják, hogy nem más ez, mint India 1947-es felosztásának úgymond „befejezetlen biznisze”. Ugyanis mind India, mind Pakisztán igényt tart Kasmír egészére. A pakisztániak azért, mert úgy tartják: nemzeti szuverenitásuk fabatkát sem ér Kasmír egésze nélkül. Az indiaiaknak pedig azért van szükségük a tartományra, mert ebben látják a bizonyítékát annak, hogy egy szekuláris, világi Indiában, egy mozlim többségű államban is boldogan élhetnek az emberek.
Több mint egymillió ember áll hadban, több mint egymillió ember néz farkasszemet egymással ezekben a hónapokban a határ két oldalán. És több mint egymillió ember veszítette életét az elmúlt évtizedekben Kasmírért.
Mindkét oldalon harciasak és elszántak az emberek. Kasmír indiai részén azonban mintha szomorúbbak és félénkebbek volnának. Az utcán alig mernek megszólalni, hosszas unszolásra sem szívesen beszélnek érzéseikről.
Így van ez Uriban, az indiai határtelepülésen, és így van Srinagarban, Kasmír indiai részének fővárosában is. Az emberek alig akarnak megszólalni, aztán az egyikük Uri határfalucskában odasúgja tört angolsággal, hogy mégiscsak a legjobb a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elv, mert errefelé politikáról szólni nem tanácsos. Srinagarban annyival jobb a helyzet, hogy a nagyvárosban könnyebb eltűnni az indiai katonák vizslató tekintete elől.
Srinagar, a hegyek ölelésében fekvő város szépsége lenyőgöző. Itt élt Kasmír utolsó maharadzsája; valahai palotája ma elegáns szálloda. A maharadzsa innen, a Dal-tóra néző dombról irányította országa ügyeit. És volt tennivalója bőven.
Srinagar a britek és a gazdag indiaiak igen kedvelt üdülőhelye volt. A varázslatos Dal-tavon egymást érték az elegáns lakóhajók. Annak idején idegen nem vásárolhatott itt földet, de lakóhajót igen. És az üdülni vágyó tehetősek egész kis várost – hajóvárost – építettek ki a vízen.
Ma üresen tátonganak a lakóhajók és a sétagondolák, a sikarák. Turistának nyoma sincs. Még India más vidékeiről sem érkeznek ide pihenni vágyók: a vidék ugyan fönséges szépségű – de háborús övezet. Az egyik sétahajó előtt fehéringes férfi méltatlankodik:
– Nincsenek turisták, nincs itt semmi, az utóbbi másfél évtizedben csak szenvedünk. Egyik kormány sem segít nekünk! Írtam én is afféle kérvényt, mert kompenzálni kellene, valahogyan enyhíteni kellene a bajainkon. De semmi sem történt. Én sem tudom, mihez kezdjek. Befellegzett a sétahajózásnak, vége itt mindennek, lőttek a lakóhajóknak is. Minden üres, minden elveszett! Emberek milliói számára fuccsolt be minden!
Turista ugyan nincs, de azért nagy a nyüzsgés Srinagarban. Ám a valahai turistaparadicsom idillje látszólagos.
Május végén itt gyilkolták meg Ghani Lonét, a független Kasmírért küzdő egyik szervezet mérsékeltnek számító vezetőjét. Vagy három különféle radikális mozgalom emberei szervezkednek itt fegyveresen a független vagy egyenesen a Pakisztánhoz csatlakozó Kasmír érdekében. Srinagar utcáin érzékelhető a katonai készültség. Ez elrettent; s az elrettentés nemcsak a jelenlegi helyzetnek és Pakisztánnak szól, hanem az itt élőknek is.
A nagy nyüzsgésben két férfival elegyedünk szóba. Beszédesek, mi több, szószátyárok, de azért mielőtt belekezdenének mondókájukba – gondosan körülnéznek:
– Az ember reszket, mert bárkit megölhetnek, az indiai hadsereg képes bárkit megölni! – mondja egyikük, szelíd arcú, nyugodtan beszélő középkorú férfi. – Én néha félek a sok katona látványától, néha nem. Tudja, az a baj, hogy túl sok van itt belőlük. Nem tartozom semmiféle mozgalomhoz, nincs fegyverem, de engem is elkaphatnak, mint bárki mást.
Mellette a barátja, bajuszos, napszemüveges férfi. Alig várja, hogy kibuggyanhasson belőle az elégedetlenség:
– Itt szinte mindenki retteg. Mindenki fél mindenkitől. Én például nemegyszer szeretnék sétálgatni a belvárosban, de félek odamenni, mert tele van katonákkal, a különféle szervezetek militánsai is ott bújnak meg, és bármikor kitörhet a lövöldözés közöttük! Nem véletlen, hogy mindannyian szabad életet szeretnénk. De hát itt egyáltalán nincs szabad élet! Mert mindenütt ott vannak a katonák. A pakisztániak és az indiaiak harcolnak egymás ellen. Csakhogy mi kasmíriak vagyunk, s ez a nagy baj!
– Ön az indiaiak vagy a pakisztániak mellett van? – állítom meg a panaszáradatot. A férfi vehemens:
– Mi nem vagyunk sem pakisztániak, sem indiaiak. Mi kasmíriak vagyunk. A mi Kasmírunk ötven évvel ezelőtt, a brit uralom idején, egységes állam volt. De amikor a britek elmentek innen, eladtak bennünket a maharadzsának.
Eladták-e valóban a britek Kasmírt? S ők adták volna el?
A konfliktus 1947-re nyúlik vissza. A Brit Birodalom gyöngyszemeként is emlegetett India ekkor vált függetlenné. Ám a britek nem „csak” a függetlenséget adták meg végre, hanem felosztották a szubkontinenst Indiára és Pakisztánra. Úgy döntöttek, hogy a hindu többségű területek Indiához, a mozlim vidékek Pakisztánhoz tartozzanak. A függetlenségi törvényben azonban piciny joghézag éktelenkedett: a dokumentum nem ejtett szót Dzsammu és Kasmír hovatartozásáról. A mozlim Kasmír maharadzsája, Hari Szingh hindu volt, és – állítólag – független Kasmírt akart. De Pakisztánból érkező támadásokra hivatkozva Indiához fordult segítségért, és cserében „odaadta” Kasmírt Indiának.
A csatlakozást s így Kasmír megosztását azóta is szinte minden részletében megkérdőjelezik. Vajon a maharadzsa üldözte-e mozlim alattvalóit, s ezért érkeztek fegyveresek az újdonsült muzulmán államból, Pakisztánból? Vagy a fegyveresek már az új pakisztáni kormányzat ágensei voltak? Avagy a britek megegyeztek az egyébként szintén kasmíri Nehruval, India első miniszterelnökével, hogy Kasmír Indiáé lesz? Megannyi kérdés.
Pakisztán és India már kétszer, 1949-ben és 1965-ben háborúzott Kasmírért. A puskaport azóta is mindkét ország szárazon tartja. 1949-ben ugyan az ENSZ kimondta, hogy az Indiához tartozó kasmíriak népszavazáson dönthetnek arról, hová akarnak tartozni – de India erről hallani sem akar. Pakisztán pedig a történelem igazságtalanságát és a mai realitásokat nem akarja elfogadni.
Agha Murtaza Pooya az egyik pakisztáni párt vezetője, kormányfőtanácsadó volt. Mirzam Aslam Beggel együtt afféle „királycsinálóként” tartják számon pakisztáni földön. Pooyát elveiben kérlelhetetlen és harcias politikusként ismerik.
– A realitások elfogadása és az elvek feladása igencsak régi recept. Különösen akkor szokták előhúzni, amikor valakikben az az érzet alakul ki, hogy egyes országok gyengék, vagy a helyzet túlságosan is rossz. Én azzal szoktam érvelni – és ezt csak mint példát mondom –, hogy tételezzük fel: realitásként akár elfogadhattuk volna Afganisztán szovjet megszállását is, nem?! Hiszen a Szovjetunió akkoriban oly nagy hatalmú és erős ország volt, simán behatolt Afganisztánba – hát miért is nem fogadtuk el ezt realitásként? Miért is nem voltunk hajlandók együtt élni ezzel a szomszédunkkal Afganisztánban?
Ám hasonlóképpen kérlelhetetlen és harcias az indiai álláspont is. Szép, kimondottan dekoratív aszszony képviseli. Nirupama Rao az indiai külügyminisztérium szóvivője:
– Dzsammu és Kasmír állam India szerves és elidegeníthetetlen része. És ez a tény nem is vitatható. Ami pedig a Dzsammura és Kasmírra vonatkozó ENSZ-határozatokat illeti a népszavazásról, nos, ezeket ma már nem lehet végrehajtani. Azóta ugyanis igen sok víz lefolyt már. Dzsammu és Kasmír népe elismerte az állam csatlakozását Indiához, sőt ezt Dzsammu és Kasmír alakuló törvényhozó gyűlése is ratifikálta még az ötvenes évek elején.
Dzsammu és Kasmír népe ezt el is fogadta. Tehát fel sem merülhet, hogy visszapergessük a történelem lapjait!
Kinek van igaza? Akinél az erő volt évtizedekkel ezelőtt, és ma már joggal hivatkozik a történelem menetének megváltoztathatatlanságára és a realitások elfogadásának szükségességére? Vagy annak, aki úgy véli: a történelmi igazságtalanságot évtizedek múltán is orvosolni kell? Valljuk be: a dilemma nem csak az indiai szubkontinens sajátja.
– Szerintem a történelmet azok határozzák meg, akik hisznek az elvekben, és megpróbálják megváltoztatni a tisztességtelen realitásokat – mondja pakisztáni otthonában Murtaza Pooya. – Ha az adott történelmi realitás erkölcsös, akkor készek vagyunk elfogadni; de ha erkölcstelen, akkor bizony nem vagyunk hajlandók elfogadni, és készen állunk arra, hogy akár a vérünkkel is fizessünk a történelem menetének megváltoztatásáért!
Úgy tűnik, igaza van Pakisztánnak. Igaza van Pakisztánnak?
Úttalan utak a meredélyek és völgyek simulásában – ilyen a határvonal Kasmírban, India és Pakisztán között. Illetve: ez nem határ, hanem az 1949-es háborút lezáró tűzszünet vonala. Ellenőrzési vonalnak nevezik. Az ENSZ ismerte el, de facto megosztva ezzel Kasmírt: a terület harminchét százaléka Pakisztáné, hatvanhárom százaléka pedig India fennhatósága alá tartozik azóta is.
Kasmír pakisztáni oldalán araszolunk.
Muzafarrábádtól, a pakisztáni Kasmír fővárosától jó kétórányi járásra fekszik Csakoti. Hegygerincre kapaszkodó, aprócska falu ez. Aláaknázott vidék. A falu határában, többszörös katonai ellenőrző pont után a Line of Control, vagyis az ellenőrzési vonal. Magyarán: a határ. Az aláaknázott frontvonal. A pakisztáni hadsereg páncélosai kísérnek bennünket. Az egyik lőállásnál kifejezetten snájdig katona, kiváló angolsággal beszél:
– Hölgyem, mi itt most a pakisztáni hadsereg legelőretoltabb posztján vagyunk – kezd magyarázni, és gondosan megmutatja, hogy merre halad az ellenőrzési vonal, azaz a határvonal. Valahol lent, a folyó mentén, aztán tekereg egy patak felé, de ami a leglényegesebb: a szemben lévő hegy már az indiaiak kezén van. Ahogy a katona fogalmaz: az indiaiak által megszállt Kasmírhoz tartozik. Szemben velünk valóban jól láthatók az indiai lőállások. Álcázgatják ugyan őket kőfallal, faágakkal, álkunyhóval, de azért a pakisztániak pontosan tudják, hol ücsörögnek, és honnan lesnek rájuk az indiaiak.
Kutakodom, vajon hány pakisztáni katona is áll lesben itt a frontvonalon. De a katona rejtélyesen mosolyog, és mindössze ennyit mond:
– Elegendően vagyunk a védelemhez. Ha szükséges, akkor méltó választ tudunk adni az ellenségnek. Mi nem kezdeményezünk. De igen erőteljesen és azonnal visszavágunk, ha kell, s ez azért nyugtalansággal tölti el őket.
Az emberfia azért nem így képzeli el a háborús frontvonalat. Szerencsénk van, mert most éppen nem lőnek? Vagy afféle operettháború ez, mint annak idején a bejrúti polgárháború egyik-másik időszaka volt? Meg is kérdezem a szép katonától, van-e itt a háborúban, a frontvonalon valamiféle menetrend, napirend, hogy például a katonák reggelente korán fölkelnek, de még hűsölnek egy kicsit, aztán kényelmesen megebédelnek, és csak délután vagy naplementekor állnak neki a lövöldözésnek?
A katona meghökken, megrázza a fejét, nem is érti a kérdést, megismétlem. Kuncog picit, s aztán a helyzethez és helyszínhez illő komolysággal felvilágosít:
– Nem, asszonyom! Ez nem lehetséges, a valóságban nem így megy ez! Efféle napirend egyszerűen elképzelhetetlen; hiszen ön is látja például a nehéz terepviszonyokat, a különleges körülményeket. A háború spontán dolog, bármikor beindulhat. A lövöldözésnek tehát nincs előre meghatározott időpontja és sémája, ez nem katonai parádé, ami pontos menetrend szerint zajlik.
(Már itthon vagyunk, Budapesten, amikor jön a hír: heves tűzpárbaj van Csakotinál.)
Körbenézek a határnál: gyönyörű a vidék, hegyek ölelte zárt terület, amelynek sehová sincs kijárata. Elgondolkodom: vajon miért ilyen fontos Kasmír Pakisztánnak és Indiának? Megéri a több évtizedes küzdelmet ez a szép, de nem túlságosan termékeny és hasznos vidék? Nem lenne-e jobb végre lemondani róla, és ezzel véget vetni a több mint ötven éve húzódó konfliktusnak?
Egy katona ugyan nem illetékes politikai üzenetek és válaszok megfogalmazására, de azért megkérdezem őt is erről:
– Ez a küzdelem nem területért folyik, ez ideológiai harc, amely a kasmíri nép önrendelkezési jogáért folyik – hangzik a határozott és megmásíthatatlannak tűnő válasz.
Önrendelkezést, vagyis döntsenek a kasmíriak az ENSZ-határozatnak megfelelően, hogy melyik országhoz akarnak tartozni! – védi álláspontját Pakisztán. Képviselői hozzáteszik: végül is Pakisztánt 1947-ben azért hozták létre, hogy otthont adjon a szubkontinens valamennyi mozlim polgárának. India a maga részéről a demokráciára és a multikulturalizmusra hivatkozik, vagyis arra, hogy egy államnak nem vallási alapon kell szerveződnie.
A két ország közötti disputa ideológiai jellegű. S mint ilyen, kibékíthetetlennek látszik.
Amitabh Mattoo politológiaprofesszor stratégiai kutatásokkal és nemzetközi kérdésekkel foglalkozik a Delhiben lévő Javaharlal Nehru Egyetemen. A lakásán beszélgetünk a kasmíri konfliktus hátteréről.
Mattoo professzor szerint Kasmír az indiaiak legbensőbb ügye, India ideológiájának középpontjában áll:
– Kasmír ugyanis mozlim többségű tartomány, amely egy hindu többségű állam szerves része, és ez India számára a pluralizmus és a szekularizmus, azaz a világiasság erejét jelképezi – magyarázza a politológus. S mintegy figyelmeztetően hozzáteszi, hogy ha Kasmír elkerülne Indiától, akkor súlyos fenyegetés érné az egész Indiai Unió világi jellegét, és veszélybe kerülne a pluralizmus is: akkor jobboldali hindu ellencsapásra lehetne számítani a mozlimok ellen, és mindenki tudja, hogy Indiában él a világ második legnagyobb mozlim közössége – okolja meg aggodalmait, s világítja meg egyúttal a kasmíri konfliktus egyik lehetséges hátterét Mattoo professzor.
Kétségtelen, hogy Kasmír ügye lényegében a nemzeti egót érinti mindkét országban.
Amennyire fontos Indiának, ugyanannyira az elevenébe vág Pakisztánnak is Kasmír „birtoklása”. Shireen Mazari, az iszlámábádi Stratégiai Kutatóintézet igazgató asszonya szintén kérlelhetetlen Kasmír hovatartozását illetően. (Mint egyébként mindenki Pakisztánban és Indiában egyaránt.)
– Kasmír fontos számunkra a természeti erőforrások szempontjából is, hiszen folyóink vize onnan jön, és India igyekszik is eltorlaszolni ezeket a folyókat, pedig nélkülük nálunk kiszáradt sivatag lenne. Kasmír tehát mezőgazdasági szempontból, a fennmaradásunk miatt is nagyon fontos. De még ennél is fontosabb az, hogy Kasmír valójában Pakisztán szerves része, és korábban is az lett volna. A kasmíriak ezt elkötelezetten, odaadóan vallják is. Mi úgy tartjuk, hogy Kasmír Pakisztán elidegeníthetetetlen része. Földrajzilag összefüggő, egyazon terület ez, kulturális örökségünk is közös, kapcsolataink szorosak a kasmíriakkal. Ezzel magyarázható az a meggyőződésünk, hogy a kasmíriaknak meg kell kapniuk jogukat az önrendelkezéshez.
Újdelhiben, a parlament épülete még a gyarmati időkből maradt monumentális palota. Tavaly decemberben Pakisztánból érkezett terroristák itt követtek el merényletet, s ez szolgáltatta az ürügyet a két ország közötti háború fellángolására. És szeptember 11-e után India hivatkozása a terrorizmus elleni küzdelem fontosságára minden eddiginél figyelmesebb meghallgatásra talált. A csatározás most értékelhető egyszerű terrorizmusként is, amelyet Pakisztán segít, és alkalmasint finanszíroz is. India tehát – a propagandában legalábbis – lépéselőnyben van. Pillanatnyilag ő szabja a feltételeket.
Nirupama Rao, az indiai külügyminisztérium szóvivője hazája hivatalos álláspontját ismételi, amikor azt mondja: Újdelhi szeretné végre látni, hogy Pakisztán betartja azokat az ígéreteit és kötelezettségeit, amelyeket annak érdekében vállalt, hogy tartósan véget vessen a terroristák beszivárgásának a határon át Indiába. Rashid Qureshi vezérőrnagy, a pakisztáni elnök katonai főtanácsadója azonban nem hagyja válasz nélkül az indiai álláspontot. Rawalpindiben, a pakisztáni hadsereg főhadiszállásán szenvedélyes kiselőadást tart nekünk:
– India állandóan azt hangoztatja, hogy ez a beszivárgás az oka mindannak, ami az indiaiak által megszállt Kasmír területén történik. De kérdem én: ki tud, ki gyalogol át háromrétegű taposóaknák mezőjén?! S azt, ami az elmúlt tizenegy-tizenkét évben az indiaiak megszállta Kasmírban történt, és hetven-nyolcvanezer kasmíri halálát okozta, azt nem lehet az innen átszivárgó pakisztániak nyakába varrni! Ezért az ottaniak a felelősek. Tény, hogy akadhat elszánt ember, aki azt mondja: inkább meghalok, de átmegyek! És valahogyan meg is próbál átosonni. Nos, ez valóban előfordulhat. De arról már nemigen lehet meggyőzni a világot, hogy emberek ezrei nyomulnak át az aknamezőn, űzik el az indiai hadsereget, és száz mérföldet gyalogolva bevonulnak Srinagarba, és ott bombát helyeznek el. Ez egész egyszerűen lehetetlen. De Musarraf elnök azt is leszögezte már, hogy senkinek sincs, és nem is lesz lehetősége arra, hogy Pakisztán területét harci cselekményekre vagy terroristaakciókra használja fel.
Való igaz, Musarraf tábornok, Pakisztán elnöke megígérte ezt az amerikaiaknak, ám a közelmúltban adott egy interjút a Newsweek című amerikai hetilap főszerkesztőjének, s neki már azt mondta, hogy bizony nem ígérheti meg, hogy örök időkre leállítja a terrorizmust, nem tudja, mi várható még… Vajon nincs hát igazuk az indiaiaknak?
Qureshi vezérőrnagy előrehajol a székében, fölemeli mutatóujját, és rám kacsint:
– Ami jogos, az jogos. Senki Pakisztánban – de az indiai Kasmírban sem! – senki nem feledheti el Kasmírt. Akár ötven éve, akár kétezer éve történt…
Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. A nagy kérdés: ki(k)nek áll érdekében Kasmír helyzetének rendezetlensége s a lappangó feszültség fenntartása? A válaszhoz minden bizonnyal az amerikaiak Ázsia-politikáját kellene alaposabban elemezgetni.
origo.hu
Mutatjuk, milyen idő lesz a héten
