Forró szél söpröget a földön, nehéz, fekete port kavar, és megcsikorgatja a bádog szélkereket a Bene-tanyán. A szélkerék a szivattyút hajtja, a szivattyú a disznóólba húzza a vizet. Bene Sándor agronómust déltájban zavarjuk Molnár Melindával – a karcagi illetőségű geográfus hölgy úgy ismeri a tájat és a tanyákat, mint a tenyerét.
A karámban tucatnyi fényes szőrű, kövér ló nyihog; a disznóólban rózsaszín, röfögő hústenger, légyhadak és meleg. A Bene-tanya átmenet a sertéstelep és a hagyományos tanya közt.
Karcag a legnagyobb külterületű magyar város: hatvan kilométer az agglomeráció átmérője. Zöldség- és gyümöcstermesztés nem jellemző; a föld ugyan alkalmas erre, a termálvízkincset fölhasználva fóliakertészetek tömege létesülhetne, ám ilyesmivel foglalkozni eretnekségszámba megy: itt a jász és kun ősökig visszamenőleg mindenki szálastakarmányt termelt. Az EU-előírásoknak megfelelő tanyagazdaság ma már csak nagyban és modern felszereltséggel képzelhető el. Az idő pedig szorít: a piac nem végtelen, a jó pozíciókat elfoglalják a – gyakran külföldi érdekeltségű – nagyok.
Amikor újramagánosították a földeket, a tanyatulajdonosok nem élveztek elővásárlási jogot. A licitben pedig nemigen volt esélyük. Szétvált a tanyai és a földtulajdon: a nagygazdák jó része nem bír tanyával, a tanyatulajdonosok pedig általában kevés földdel rendelkeznek. Bár az agyagos nagykunsági földből egy állattartó gazdának legalább száz-százötven hektár kéne, a környékbeli átlagföldtulajdon tíz-egynéhány hektár.
A tanyavilág romjain itt-ott még virágzik az élet. Háromszázhatvankét regisztrált tanya van a térségben, a harmincas években még tízszer ennyi volt.
– Jász-Nagykun-Szolnok megye élen járt a tanyavilág szisztematikus felszámolásában, a magántulajdont hamar felváltotta a szövetkezeti tulajdon. Szokás volt a lakott tanyák körbeszántása, amit tanyagyilkosságnak is nevezhetünk. Volt, akinek lepermetezték a legelőjét, hogy a jószágai megdögöljenek, mert nem akart belépni a szövetkezetbe – meséli Molnár Melinda.
Kevesen vészelték át a reformkommunizmusig, amikor már megtűrték a tanyákat. A kistanyások végképp egzisztenciájukat vesztették a téeszek összeomlásával; sokukból ténfergő alkoholista lett vagy cseléd a nagygazdáknál, esetleg mindkettő.
Bene Sándor a rendszerváltás előtti években kezdett gazdálkodni. Kilencvenkettőben vette a tanyát a kunhegyesi út mellett, fél hektár földdel. Ma hatvan hektár szántója és negyven hektár legelője van. A tanyaépületeket bővítették, hogy elférjen a száztíz anyakoca és annak szaporulata, ezeregyszáz sertés. Hetven szarvasmarhája, száz anyajuha van még. A takarmányt nem értékesítik, csak „bőrben”, vagyis föletetik az állatokkal, és az állati termékeket adják el a piacon.
– El vagyunk keseredve – mondja a gazda. – Évről évre csak az újratermeléshez szükséges bevételt tudjuk kigazdálkodni, de temérdek munkával. Az idén azonban gyönge a gabonatermés. A sertéshús előállítási költsége kilogrammonként kétszázkilencven forint. Mi jó minőségű sertéshúst állítunk elő, kétszázötvenért adjuk el, plusz áfa. Tehát minden kiló húson negyven forintot veszítünk. Alkalmazottaink nincsenek; a vejem éjszaka traktorozott, most bálázik.
A vállalkozási forma családi gazdaság, de az „Orbánék” által ígért kedvezményeket most hiába várják, aggódik Bene Sándor. A gazda azt fontolgatja: átáll kutyára. A baromfinak nincs piaca, a szarvasmarha csak július–augusztusban jó. Juh: négyszázötven forint a pecsenyebárány kilója, ezer forint is volt már. Marad a kutya. Sok átalakítás nem kéne, a kocafiaztató kutricában vígan elvolnának a tenyészkutyák. A mastiffoknak, mopszliknak az olaszoknál jó áruk van, harminc-negyvenezer forint egy kutyakölyök. Összehasonlításképp: egy hathetes malac ára háromezer-ötszáz forint.
– A ló is jó lenne – forszírozom –, annak is magas az ára. (Egy arab törzskanca négyszázötvenezer forintot ér, a két-három éves csikó háromszázötvenezer körül van.)
– A ló nem piaci áru – néz rám a gazda.
– A nagykunsági tanyasi ember azt mondja, ha a városba utazik: hazamegy. Az északi országokban az EU által felkarolva, kiemelten támogatják a szórványtelepüléseket, ott így akarják megakadályozni a tájak elnéptelenedését. Ezek külsőleg hasonlók a mi tanyáinkhoz, de nincs szerves kapcsolatuk az anyatelepüléssel. Lehet, hogy el kellene kezdeni tanyai szórványról beszélni, ha az unióval tárgyalunk – véli Molnár Melinda. – Felmutatni a tanyavilág és az európai szórványtelepülések analógiáit. Hiszen hasonlóak a demográfiai, közigazgatási, közbiztonsági problémák.
A Hortobágy szélén vagyunk, tíz kilométerre Karcagtól. Ezt a tájat egészen laposra tervezte az égi mérnök; a puszta szilaj egyformaságát csak a közelben ácsorgó, kiégett kukoricatábla töri meg, valamint a gémeskutas tanya a legelő közepén – dűlőút kanyarodik hozzá.
– A rackák most nem olyan szépek – szabódik F. Szabó Mihály, a tanyagazda –, rövid a bundájuk, meg össze is bújnak a hodályban, estefelé lehet csak kihajtani őket.
Állandóan csak Józsi juhász lakik kint meg Gyilkos, a rotweiler–komondor keverék, Dani, a bizalmatlan és rúgós szamár (mikor Józsi elővezeti, meghempereg a porban, kiáltozik jókedvében), azonkívül néhány hajtókutya, pulykák, kacsák és a rackanyáj. Koszt-kvártély a javadalma mindenkinek, a juhász valami fizetséget is kap hozzá, hogy olykor a kocsmába elmotorozva egy kis jeges sörrel hűthesse magát. A ház még a téeszidőkben épült, a búbos kemencét közösen rakta a juhász meg a gazda; villany nincs, a szélkerekes dinamó semmit nem ér – legyint F. Szabó Mihály.
A gazda fazekasmester, díjazott népművész, a jeles karcagi fazekashagyomány folytatója. Főként Miska-kancsókat és madaras tálakat készít. Kétlaki életet él, a tanya és a városi műhely közt ingázik.
Homály van a hodályban, s ahogy belépünk, a kosok egyetlen nagy gyapjúgombolyaggá torlódnak. Az anyajuhok egy másik hodályban vannak, kétszázan; az ő torlódásuk még impozánsabb látvány, de nem akarom estig ijesztgetni őket.
– Az Országos Juhtenyésztő-szövetség tagja vagyok, ez egy számítógépen nyilvántartott állomány – mondja a gazda. – A tizedik nyarat legeltetjük itt, kilencvenhárom tavaszán hajtottunk ki. A Hortobágyi Nemzeti Park kétszáz hektár legelőt biztosít. Most viszont a nap feléget mindent, odalett a kukorica, s már egyre fogy a legelhető terület.
Néhány madár miatt a puszta már természetvédelmi területnek számít; a nemzeti park érdeke, hogy a rackanyáj itt legeljen. A racka legelés közben trágyázik, a trágyára jönnek a bogarak, s a bogarakat megehetik a védett madarak, így áll helyre a természet körforgása – épp egy apró kuvikbagoly röppen bizalmasan a hodály korlátjára, míg beszélgetünk.
A régi karcagi fazekasfamília tagjai nem voltak tanyás gazdák; fazekas Szabó Mihályt azonban minden érdekli, ami a magyarság múltjával kapcsolatos. Foglalkozik népi építészettel, népi bútorokkal is. Huszonöt éve cserélt először két komondorkant két rackakosért, aztán vett hozzá anyákat.
– Az állattenyésztés csodálatos dolog. Galambokkal is foglalkozom: a legutolsó száznegyven fős állományt négy madárra építettem föl, s az állomány egyik fele fehér lett, a másik fekete. Ez tulajdonképpen műalkotás. Én meggazdagodni nem akarok – mondja igazi karcagi módra. – Sose vágytam autóra, nyaralóra, luxusdolgokra. Az egyik fiamat, aki üzlettel foglalkozik, megkérdtem a múltkor: hogyan csinálja. Az a titka, mondta, hogy sokat kell a pénzre gondolni. Hát ez nem nekem való, én nem szeretek a pénzre gondolni.
Mellesleg a rackatenyésztés üzletnek sem volna rossz, hiszen egy rackabárány ára tizenötezer forint, és egy kétszáz anyás nyájtól évi kétszáznegyven bárány elvárható (tessék beszorozni). Molnár Melinda szerint jellemző az itteni parasztemberre, hogy eleve nem tekinti magát nyerőnek; nem is nyerésre játszik, csak arra, hogy játszhasson tovább. Azaz: a fennmaradásra.
– A rackát meg kell őrizni, mert érintetlen őserőt képvisel ebben az agyontenyésztett világban. Akár a szürke marha – mondja a mester. – A nagy testű húsjuhoknál a bak naponta egyszer tud megugrani egy anyát. A racka futtából tízet.
Nagy a meleg, a juhász berúgja a motort, elmegy egy sörért. Délután majd kihajt, mondja, aztán alszik egyet a nyáj mellett.
Ellentétben a homokos Kiskunsággal, a nagykunsági tanyák közt eső után nem lehet közlekedni. Csekély a talajfelszín és a vízzáró réteg közti távolság, az agyagos föld hamar átázik, csúszik, ragad, csak traktorral, lovas kocsival vagy „mezőgazdasági tornacipőben” (gumicsizma) járható. Idős Szopkó János pásztor és neje lakja a következő nagy, soképületes tanyát. Itt él és dolgozik János fiuk is, tanult mezőgazdász. Három bentlakó cselédet tartanak. Járt már újságíró – öt évtizeddel ezelőtt – a családnál, fekete Volgákat is látott az akkori öreg tanyaház: Rákosi Mátyás, de még Hruscsov is meglátogatta Szopkóné édesapját, a Kossuth-díjas juhászt. Ezen a tanyán harmincöt éve laknak. Azért választották, mert nem volt messsze a kövesút. De azért előfordult, hogy a kocsi kereke a sárba ragadt, ott kellett hagyni, reggelre meg belefagyott – meséli a gazdasszony. Ma már portalanított bekötőút van, jó víz, villany, vezetékes telefon. Fullasztó a meleg, behúzódunk; sikerül jó erősen belebólintanom a szemöldökfába. Hagyományos parasztház, a szobában a televízióval szemben rakott parasztágy, köves a padló, és – bár protestáns vidéken vagyunk – a falon házioltár díszeleg. Az asztalokon légyfogó, teli apró tetemekkel.
Megérkezik János bácsi, a ház ura; kint járt a mezőn, üzemanyagot vitt a traktorosoknak. A határ már néptelen, mondják; ott is sokan éltek egykor, de hát csak haza (Karcagra) kellett járni, ha másért nem, élesztőért.
A pásztorvilágban juhásznak lenni rangot jelent, ami általában apáról fiúra száll. Egykor a juhpásztoré volt a leginkább, a kondásé a legkevésbé megbecsült mesterség. Bár a mai tanyákon mindenféle jószágot tartanak, a pásztorhierarchiára élénken emlékeznek a pusztai emberek.
– Én egyébként a birkát mindég utáltam, de aztán juhászlányt vettem el, s valahogy megszerettem vele együtt a birkatartást is – így az öreg. – Olyan asszony mindig kevés volt, aki kiment a hodályba, értett a birkához, s meg tudta csinálni a juhtejet gomolyának, juhtúrónak. Már most azt nem csinálják.
– Nekem gyerekkoromban is két órakor kellett kelni, kifejni a birkát, s csak aztán mehettünk az iskolába, gyalog. Olyan álmosak voltunk, majd felbuktunk – veszi vissza Szopkóné a szót.
Gyakori, hogy a tanyás gazda időskorára a városba húzódik, majd mégis visszajön. Utcasor, parányi porta, szomszédok, nyüzsgés: egy-két nap után fuldokolni kezdenek. Szopkóék már letettek róla, hogy egyszer „hazaköltöznek”.
– Ez az életünk, beleszülettünk, belenevelődtünk. Hogy ne lássuk a földet, a jószágot, soha nem tudnánk megtenni.
A föld: negyven hektár szántó, kilencvenkét hektár legelő. A jószág: háromszáz birka meg sok csirke, de a baromfit a tanyán nem szokás számolni. A juhász a birkát sem számolja, de mindig tudja, mennyi van – ismeri őket, észreveszi, ha hiányzik valamelyik, bármekkora is a nyáj.
A fiú, János csak marhával foglalkozik, az ő állatairól nem szólnak a szülők. Újabb istállót akar építeni, mondja, harminc hasas üszővel bővítené a létszámot. Családi vállalkozást „váltott ki”, de aggódik, mert úgy tűnik, az „újak” nem fogadják el a pályázatát. A szülőknek vannak saját gépeik, fűkasza, lensodró, szárzúzó, de eke nincs, s az asszony szerint nem is kell.
– Hát akkor nem kell – mondja idősebb Szopkó János. – Csinálja a fiú. A kukorica az idén kisült, meg bele is mentek a marhák. Egymillióba került pedig a tizenhat hektár, szántással, vetéssel, vegyszerezéssel, műtrágyával együtt. Kilencvenkettőben jártunk utoljára így, akkor tíz hektárból négy zsák tengeri lett. Most egy hete került erre zápor, pedig nagyon kéne az eső. Ha esik is, a szél rögtön kihúzza a földből. Egy jó év után hét szűk esztendő következik, pedig fordítva kéne.
– Mennyiség, minőség – mondja ifjabb Szopkó –, ez itt a lényeg. Az ember vagy fejlődik, vagy abbahagyja. Egy százfős fejősállomány, az már jó lenne. Van, aki bent tartja a tehenet; ez a modernség! Hiába csóválja a fejét, édesapám, jó az. Minőségi takarmányt vesz télen-nyáron a gazda. Nem legel az állat, nem éri nap, nem mozog, csak eszik, iszik, fekszik, tejet termel. De több és jobb tejet. Nem kell annyi földet tartani, hisz csak a növendéknek meg az üszőnek kell a legelő. Egy EU-konform fejőház, tejház kéne. Ez tízmillió. Mert EU-konformnak muszáj lenni, hiába építek valamit, ha azt mondják négy év múlva: Jani, ez nem jó, alakítsd át. De a hiteltől félek. Nyugodtan akarok aludni. Az pedig már most is ritka. Karcagon is előfordult már, hogy a felvásárló egyszer csak nem fizetett.
– Ilyenkor már nincs kedve az embernek újítani – legyint a levegőbe az idős gazda, mintha bogarat hajtana el –, mert érzi, hogy gyengül. Habár napi tizenöt kilométert biztosan eljárok még ma is a pusztán. Hun kerék, hun talp, mondták a régiek, már hogy: hol lent vagyunk, hol fönt. A parasztnak várni kell, ez a lényeg. Várni a jobb szerencsére.
VÉGE
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
