Hangutánzó hangsorok

Amikor az emberek beszélnek, bármely nyelven történjen is ez, ugyanazokat a beszédszervekeit használják a közléseik létrehozására. A világ nyelvei hangzásukban mégis nagyon különbözőek lehetnek. Ez azért van így, mert az azonos anatómiai felépítés nem jelent azonos működést. Igaz-e vajon ez a hallási élményünkre is? Az azonos hangjelenségeket, például a madarak csivitelését vagy a tehén bőgését egyformán halljuk-e a különböző nyelvekben?
Diákkoromból való a következő emlék. Németül beszélgettünk egy társaságban (a Balatonon), és nem jutott eszembe a béka szó, amelyre akkor éppen nagy szükségem volt. Megkérdeztem tehát a német anyanyelvűektől, melyik állat mondja azt, hogy brekeke. Legnagyobb meglepetésemre, nem tudták. Végül nagy nehezen beugrott a Frosch, a béka német neve, erre viszont ők lepődtek meg, és lelkesen bizonygatták, hogy a béka azt mondja: vák-vák. Akkor még nem tudtam, hogy mi lehet annak az oka, hogy a német béka mást mond, mint a magyar béka. Azt gondoltam, hogy a minden nyelvben meglévő úgynevezett hangutánzó szavak többé-kevésbé azonosak, de legalábbis igen hasonlóak. Kiderült, hogy nem így van.
A különböző nyelvekben az ugyanazon hangokat utánzó, artikulált hangsorok néha egészen különbözőek lehetnek. Lássunk néhány példát! Az egérke cincogását mi úgy halljuk, hogy cin-cin, az angolok szerint azonban mi-mi, a hollandok pip-pip-et mondanak, a japánok pedig csú-csú-nak azonosítják. A disznó röfögését a hollandok knor-knor-nak hallják, a japánok bú-bú-t mondanak, a lengyelek hrum-hrum-ot, a bolgárok gruh-gruh-ot, az angolok oijk-oijk-féle hangsort ejtenek, a finnek röh-röh-öt, s ez már elég közel áll a magyar röf-röf-höz. A magyar kisgyerek, amikor beszélni tanul, gyakran magától is utánozza a kutya ugatását, s valami olyasmit mond, hogy vau-vau, mert a szülők így erősítik meg azt, ahogyan a kutya hangját hallják. A lengyelben a magyar vau-vau már hau-hau-ra változik, a japánban van-van, az oroszban gáv-gáv, s vannak olyan nyelvek, ahol kétféle hangsort is találunk attól függően, hogy nagy kutya vagy kis kutya ugat. Az angolban báu-váu a nagy és vuf a kis kutya hangja, a finnben háu-háu és vuh-vuh, a hollandban pedig vuf-vuf és vaf-vaf.
A példákat lehetne szaporítani, s mind azt erősítené meg, hogy a hangutánzó szavak jellemzőek a különböző nyelvekre. Ezek a hangsorok az adott nyelvet beszélők „kollektív” észlelése alapján alakultak ki. Mi lehet a magyarázat? Másként hallunk, vagy csak másként beszélünk? Azt tudjuk, hogy az idegen nyelvet az „anyanyelvi szűrőnkön” keresztül halljuk. Ez azt jelenti, hogy a hangrendszerünkben nem lévő hangot egy, a miénkben meglévő hasonlóval helyettesítjük. A különböző nyelvek hangrendszere pedig igen eltérő. A hawaii nyelv például 13 hangból, egy afrikai nyelv ugyanakkor 141 beszédhangból áll, a magyar köznyelvben a változatokkal együtt 47 hang van.
Az emberi hangképző rendszer tehát nagyon sokféle hang létrehozására alkalmas, egy-egy nyelv azonban ebből csak meghatározott számú magán- és mássalhangzót használ. Több mint 300 elemzett nyelvből például csak mintegy százban fordultak elő nazális mássalhangzók, és mindössze kettőben találtak olyan magánhangzókat, amelyek kiejtésekor nem rezegnek a hangszalagok, vagyis olyanok, mintha suttogva ejtenék őket.
Nyilvánvaló, hogy ha artikulált hangsorral próbáljuk kifejezni a környezetünkből hozzánk érkező sokféle hangzást, akkor a saját nyelvünk hangrendszeréből válogatunk. Bárhogyan halljuk is a macskanyávogást vagy a varjú károgását, az anyanyelvi szűrőn keresztül azokkal a hangokkal fogjuk utánozni, amelyeket a beszédünkben is használunk. Ezért „mondja” a német béka, hogy vák-vák, az amerikai, hogy ribbit, mi pedig mindig azt fogjuk hallani, hogy brekeke. Az állatok hangadása nagyjából azonos, az emberek azonban különbözőképpen beszélnek és „hallanak”, mert a beszédüket és a hallásukat meghatározza az anyanyelvük.