1. Milyen betűvel kell majd illetnünk a kutyának öltözött és pórázon vezetett, teljesen felesleges és idióta büszkéket?

2. Melyik betű jár a kikötözős szado-mazo szexben utazó teljesen felesleges és idióta büszkéknek?

3. Meddig kell szégyenben és titkolózva élniük azoknak a felesleges idiótáknak, akik az anyjukkal, apjukkal, testvérükkel szeretik? Ha egyszer nagykorúak, és mindenki szabad akaratából teszi, akkor nekik miért nem jár a szabadság és a büszkeség? Hová vezet ez az elnyomás?

4. Meddig kell szégyenben és titkolódzva élniük szegény zoofileknek? Nekik miért nem jár a szabadság és a büszkeség?

Idézzük is ide a régi történetet, ami még a rettenetes boomer világban viccként keringett, holott egy titkolódzó és szégyenben szenvedő, szabadságra és büszkeségre vágyó embertársunk tragédiáját meséli el. Íme:

Józsi söpröget a paplak kertjében és dohog magában:

– Micsoda hálátlan, szívtelen falu ez! Évek óta én takarítom az iskola udvarát, lehetnék én az udvaros Józsi, de nem így hívnak… 

A paplakot is én takarítom, én tartom rendben, lehetnék én a papos Józsi, de nem… Mert csak egyszer, egyetlenegyszer kaptak rajta a kecskével…

Na ugye, micsoda elviselhetetlen kirekesztés. Csináltassatok pólót magatoknak „Je suis kecskeb…szó Józsi!” felirattal. Érezzék ők is, hogy tartoznak valahová, hogy nincsenek egyedül, mert ti fogjátok a kezüket. Igazságot Józsinak! Nem tűrhetitek tovább az elnyomást! Sok ezer levelet kapunk, amelyekben megannyi Józsi írja meg nekünk a tragédiáját, a szégyenét, a keserűségét.

„ÁDÁM (merengve)

Kivántam kort, mely nem küzd semmiért, / Hol a társas rend megszokott nyomát, / E megszentelt előitéletet / Nem bántja senki, hol nyugodhatom, / És egykedvű mosollyal hagyhatom / Hegedni hosszu harcaim sebét. / Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben / A lélek él - e kínos szent örökség, / Mit az egekből nyert a dőre ember -, / Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni, / S csatára kél a renyhe élvezettel. - / Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek, / Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem. /E törpe korban így kell lelkesülni / És elszakadni mocskoló porától. - (Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)

Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, / Rejtélyes és szent könyvedet előttem; /Törvényidet ha már-már ellesém, / Felejtem a kort és mindent körűlem. / Te örökös vagy, míg az mind mulandó, / Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt.”

Igen. S mindenki úgy lesz valaki e törpe korban, ahogy tud. Aki  szivárványos zoknival, az bizony azzal; aki az utcára hurcolt és közszemlére tett szánalmas szexua­litásával és másságával meg az összes beteg és ocsmány perverziójával, az meg azzal. Aki meg a puzsérságával, a perintfalviságával, pankotaiságával meg noárságával, hát az meg azzal.

Mondom: a semmi ágát elfoglalták az alfelek.

Onnan üvöltik szerteszét, hogy övék a ­kib…szott jövő.

S persze mindenki arra büszke, ami adatott neki. Akinek az adatott, hogy az utcán,  meztelen valaggal vonagoljon és szexuális aktust mímeljen egy vele azonos neművel, az bizony erre büszke. És olyan is. Szánalmas, visszataszító.

Ott vagytok fellelhetők. S amikor majd kibüszkélkedtétek magatokat és hazamentetek, életetek legnagyobb győzelmét aratva, ne gondoljatok semmire. Sikerülni fog, erőfeszítés nélkül.

Hiszen ez a ti életetek, és mindig ilyen és ekkora győzelmeket fogtok aratni. Az ilyen és ekkora győzelmek mind-mind nektek vannak félretéve, ott sorakoznak ezek a győzelmek e törpe kor spájzában, befőttesüvegbe zárva, felcímkézve, mind a tiétek, felhabzsolhatjátok, utána pedig nézhetitek tovább kifejezéstelen tekintettel a semmit.

Muszáj nagyon büszkének lennetek, hiszen ti vagytok azok, akiknek nincsen mire büszkének lenni. Ugyanis az egész személyiségetek oda összpontosul, abba a nemi szervetekre húzott szivárványszínű zokniba.

„Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? (…)”

Hát ti biztosan nem. A ti szivárványotok ugyanis a nemi szerveteken van, nem az égben. Jó felvonulást…