A gazdátlanság évei

Tizenkét esztendő nagy idő egy város életében. Székesfővárosunk csak 129 éve létezik egyesült mivoltában, 1873-ig három önálló település volt a helyén. Az előző századfordulóra világvárossá dagadt Budapest szakszerű irányítása – kormányzása – szinte a magyar állam vezetéséhez fogható feladat lett, a főpolgármester posztja fontosság dolgában alig volt hátrább a miniszterelnökénél. Az első világháború után a harmadára zsugorodott országhoz képest még tovább nőtt a főváros befolyása, az 1949-ben a környező települések beolvasztásával létrehozott Nagy-Budapest pedig a maradék ország gazdasági-kulturális ellensúlyává vált.
A Duna-parti nagyváros vezetése mindazonáltal megfelelő kezekben volt, legalábbis a szocializmusnak nevezett slamperáj bevezetéséig. Az egyesült Budapestnek olyan nagyszerű első emberei voltak, mint Kamermayer (1873-tól 96-ig) és Bárczy (1910–18) polgármesterek, Podmaniczky báró (1873 és 95 között a közmunkatanács elnöke), akik jól működő metropolist építettek. A Rákosi-korszaktól kezdve a dolgozó nép fővárosának vezetése vegytiszta politikai beosztássá alantasult, tanácselnökei olyan káderek lettek, mint Pongrácz esztergályos, Szépvölgyi és a felejthetetlen Stadinger elvtársak. Ezek a káderek legfeljebb a „reakciós elemek” kitelepítéséhez, az ipari üzemek és a „szalajtottak” betelepítéséhez, a buldózeres városrendezéshez és a betonelemekből rakott lakómegőrzők építéséhez járultak hozzá aláírásukkal. A városnak – és csendben visszahúzódó polgárainak – nemhogy mesterei, de még valamire való gazdái sem voltak évtizedekig.
Negyvenévi hódoltság után, 1990-ben végre lehetőség nyílt a történelmi korszakváltásra Budapest életében is. A harsány kommunistaellenes retorikával operáló szabad demokraták tüstént kibérelték maguknak a hagyományosan és kétségkívül sokszínű lakosságú és kultúrájú, liberális és kozmopolita szellemű város vezetését, s a főpolgármesteri tisztet leosztották a valójában semmihez sem értő, önjelölt politikusra, Demszky Gáborra. Uralkodó sajtójuk és befolyásuk révén gyorsan megcsinálták a „tettek emberét”, tartósan a népszerűségi listák élére trükközték a nyegle, műveletlen, politikai ripacskodásra hajlamos pártfigurát. Nem kéne sok hely arra, hogy csupán címszavakban felsoroljuk a Demszky 12 éves regnálásához fűződő pozitív tényeket, arra viszont az egész újságoldal kevés lenne, hogy felidézzük a vezetése alatt történt gazdasági, kulturális és várospolitikai rémtetteket. Tegnapi számunkban tételesen sorra vettük, hogy egykori választási ígéreteinek épp az ellenkezőjét „teljesítette”. Nemhogy egységes fővárost szervezett volna, de vezetése alatt háború tört ki a kerületek ellen, Székely fővárosi „főkamarás” idején százmilliók úsztak el rossz befektetéseken, majd külföldi kézre juttatták a víz- és a csatornázási műveket, lerongyolódott az úthálózat és a tömegközlekedés, beépült a zöld területek harmada, a levegő füsttel-gázzal, a járdák-parkok szilárd büdösséggel telve. Ami virágzik: a bűnözés, a szemetelés, a graffiti és a másság kultusza… És így tovább a kárlista, az unalomig. És sajnos, könnyen meglehet, hogy még tovább nyúlik, újabb négy esztendeig.
Olyan gazdája van Budapestnek, amilyet megérdemel – mondhatnánk erre. Csakhogy éppen nincs gazdája, és ez a legfőbb baj.