A halottbemondó szokatlan hivatala

Hiába volt nagyváros Pest-Buda a XIX. század első felében, nem jellemezte az a hatalmas távolság a városi és a vidéki élet szokásvilágát, mint manapság. Bizonyos változások, módosulások azonban természetesen mindig is voltak a két eltérő világ viselkedéskultúrájában, a városi és a vidéki élet különböző körülményei miatt. A humoros írások egyik újra meg újra visszatérő típusa a vidéki ember – olykor kifejezetten vadember – városi kalandjait mutatja be; azt tudniillik, hogy miként csetlik-botlik az idegen környezetbe kerülő szerencsétlen. Nálunk ennek egyik korai példája Gvadányi József Egy falusi nótáriusnak budai utazása című, döcögő, felező tizenkettesekben megírt versezete, amely a józan, de kissé szűk látókörű vidéki ember szemszögéből mutatja be Pest-Buda „csodálatos” életét. A hosszú elbeszélő költemény azonban alig-alig lépett túl a kor divatos, más szerzőknél is olvasható témáin, a viselet és a magyartalannak tartott szokások ostorozásán. A két város közötti hajóhídon például – amely akkoriban divatos sétahelyül szolgált estefelé, a nagy forgalom elültével – a nótárius egy piperkőcöt tanított móresre, kinek „Mint malomkő, olly nagy kalap volt a fején, / Tarka barka tollból bokréta tetején”; máskor egy túl fényűzően öltözködő lovaskapitánnyal kötözködött. A Tabánban végignézett temetésről pedig meglehetős bárdolatlansággal és részvétlenséggel számolt be, kigúnyolva a pravoszláv temetési szokásokat.
Gvadányi nem írt a lármás pest-budai utcai élet egyik sajátos figurájáról, a halottbemondóról – talán azért, mert a szűk és zárt rác közösség szokásaira nem volt jellemző ez a külső, fizetett alkalmazott. A vidéki ember számára nem lehetett teljesen idegen ez a különös foglalatosság, hiszen a halálesetet most is sokfelé „megjelentik” az ismerősöknek, rokonoknak; talán csak mai szemmel tűnik furcsának a szokatlan hivatal. A halottbemondó munkáját már annak a széteső életnek köszönhette, amely a közeli barátok, rokonok hétköznapjait is eltávolította egymástól, még ha a földrajzi távolság néhány utcányi – pár száz méter – volt is.
Történetileg a vallási társulatok és a városi céhek tagjainak egyik fontos feladatából, a tagok önként vállalt kötelezettségéből fejlődött ki és önállósodott a halottbemondói munkakör. Ezeknek a zárt közösségeknek ugyanis – sok egyéb tevékenységük mellett – fontos szerepük volt tagjaik és azok hozzátartozóinak végtisztességét megadni, oroszlánrészt vállaltak a halottról történő gondoskodás megszervezéséből. A halálról és a temetés időpontjáról a körbeküldött céhtábla tudósított, egyes társulatoknál maga a közösség dékánja járta körbe a tagokat. Ha egyéb elfoglaltságai miatt ez nem volt lehetséges, akkor bíztak meg alkalmas embereket a fontos feladattal. Ezek voltak a „temetésre hívogatók”, akiknek tevékenységi köre azonos volt a halottbemondókéval.
A vallási társulatok és céhek történetében ez a külső megbízott a „fellazulás” idejében volt gyakoribb, ahogyan azok az engedmények is az elidegenedésre vallanak, amelyek olykor lehetővé tették a temetésről és az engesztelő szentmisén való részvételről való elmaradást. A XIX. században egyre gyakoribbá válik mindez. Az esztergomi vargák 1473-as céhszabályzata még szigorúan előírja, hogy ha a céh valamely tagja „ez világbul kimulna és megh halna, ménden tartozzék az eő házáhozz menni és az holt testet ecclesiában avagy sirban kisérteni és az szent mését megh halgatni és jelen lenni.” De hasonló rendelkezésekkel csaknem valamennyi céh és vallási társulat későbbi szabálykönyvében is találkozhatunk. Teljesen természetes volt, hogy a céhtársak átvették a halotti gondoskodás megannyi, kellemetlen terhét a családtagokról, valamint jelenlétükkel, anyagi támogatásukkal emelték a végtisztesség pompáját is. Ez utóbbira nagy szüksége is lehetett mindenkinek, hiszen a temetkezési árak, akár napjainkban, a XVIII–XIX. században is igen magasak voltak. A soproni szabókat tömörítő Szent Anna Társulat szabályai szerint például, ha az elhunyt mester vagy neje oly szegény lenne, hogy hagyatékából a temetési költség nem futná, a céhnek kell viselnie a kiadásokat. A XIX. századtól egyre-másra alakultak a temetkezési egyletek, amelyek a hatalmas anyagi megterhelést előtakarékossággal, illetve a tagtársakra hárított, eloszló, elaprózódó részköltségekkel oldották meg.
A halottbemondó voltaképpen a társulati és céhes élettől elszakadt, önállósodott „eleven particédula” volt, még a XIX. század második felében is öt-hat ember élt meg Pest, Buda és Óbuda halálozásainak szétkürtöléséből. A komor ábrázatú hírvivők feladata mindössze annyi volt, hogy a megadott címen becsöngetve, a ház urával közölje a rokon, ismerős, barát jobb létre szenderültét. Ez a szóbeli közlés sokkal informatívabb, mint valamely más, egyezményes jel. A falvakban országszerte ma is élő szokás szerint a harangok adják hírül, ha valaki meghal. Kisebb közösségekben ez is elég, hiszen ismerik egymást az emberek, tudják, melyik házban van nagybeteg. Nagyobb városokban régebben csak a tehetősebb emberek, elöljárók halálakor húzták meg a harangot, a települések fejlődésével azonban ez is értelmét veszítette, hiszen egyre kevesebben értették a jelet és tudták, hogy kiért is szólt a harang.