A Kossuth-terv

Legyünk megértőek. Nem könnyű szocialistának lenni a XXI. században. Magyar szocialistának lenni még kevésbé egyszerű egy ilyen évezredes, Szent Koronával hivatalosan megjelölt, Isten áldd meggel, Hazádnak rendületlenüllel súlyosbított országban. Amikor időnként pártkongresszus van, most is föl kell állni a kényelmes zsöllyeülésről, befeszíteni, az alkalomhoz illő képet vágni, és a jövőbe szegezett tekintettel elzengeni az Internacionálét, ki tudja, hányadszor: a múltat végképp eltörölni…
Szegény MSZP menedzselte miniszterelnökünk is maga a két lábon járó meghasonlás. Rabszolgahad, proletárok és melléje az Eximbank, a Gresham-palota, a nagyváradi shopping center meg a jutányosan, negyvenmillióért biztonságosan lakhatóvá tett Stromfeld Aurél utcai kormányfői magánlak. Nagy Imre, a baloldali mártír és mellé a D–209-es kódszám, eltávolíthatatlan tetoválásként. Sokszorosan érthető, ha a frusztrált Medgyessy Péter sűrűn mondogatja, nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jövővel. Visszatérő üzenetnek, fölényes kioktatásnak szánva bölcs intelmét az előző kormánynak, különösen hivatali elődjének: 2002-ben már rég nem időszerű Stefi gróf meg a róla elnevezett országfejlesztési program. És ha már mégis, pusztán taktikai okból a történelmi múlttal kell bajlódniuk – végül is az élet tanítómesteréről van szó –, akkor jó lenne kitalálni valami más, a hídembernél, Széchenyinél jobban hangzó történelmi nevet. Lehetne mondjuk a terv: Gerő, a hídverő.
De hoppá! Itt egy remek, régi jól bevált ellenpélda, az anti-Széchenyiként lobogtatható figura, Kossuth Lajos. A szabad demokraták már tavaly kiszúrták a kronológiai kézikönyvben a XIX. századi nemzeti liberális politikus kétszázadik születésnapját, na, ez az évforduló most remekül felturbózható, Kossuth és Széchenyi vitája olyan hatásosan felmelegíthető, mint egy lábos avas kelkáposztafőzelék. A Kossuth az jó. Végtére ő is pénzügyminiszter volt, kolléga, az ő képe díszítette a legnagyobb címletű magyar bankjegyet, a százast, amikor a szocialista Medgyessy első ízben vezette a pénzügyi tárcát.
Forduljunk tehát a múlt felé, pragmatikus okból, jól jön az ilyenkor, választási kampány idején. Úgyis miénk a rádió, a televízió, a nyomtatott sajtó, az utca, annyi Kossuth-műsort adunk a népnek, annyi Kossuth-portrét lógathatunk ki a kandeláberekre, amennyit jónak látunk. Tízágú szegfűt tűzünk Kossuth Lajos kalapjára darutoll helyett, rányomtatjuk a Kossuth cigaretta dobozára, hogy nem árt az egészségnek, a terhes nőknek direkt jót tesz, egyszerű többség kell csak hozzá a parlamentben. Tegyük egymás mellé a plakátra Kossuthot, Kovácsot, Gy. Némethet, amint V betűt mutatnak a két ujjukkal. Együtt biztosan verhetetlenek.
Kissé ugyan kellemetlen, hogy az 1849. évi kormányzó kései leszármazottai már megint nyilvánosan tiltakoznak híres ősük nevének átlátszó kampánycélra történő felhasználása ellen, de ez a mellékzönge hogy is okozhatna bárminő technikai zavart az MSZMP utódpártjában, ha pár napja éppen Nagy Imre-érdemrendet bírtak alapítani… Végül is volt már Magyarországon Kossuth-díjas esztergályos, vájár, szövőnő is. A romos Lánchíd helyett is Kossuth-hidat készítettek előszörre a városépítő szovjet elvtársak.
Szegény Kossuth Lajos! Akiről a legtöbb köztéri szobor készült a történelmi Magyarországon, a legtöbb utcát, teret nevezték el az előző századfordulón. Még a végén egy újabb száznapos terv névadója lesz, ha sokáig így megy tovább.