A libertinus iskolamodell

Az oktatási miniszter augusztus 20-i beszédéből azok is megtudhatták, hogy mi lesz ezen a területen a jövő, akik korábban nem figyeltek fel az „alapjaiban eltérő” libertinus elképzelések gyöngyszemeire. A miniszter a „centralizáció” megszüntetésével és a kerettantervek fellazítási lehetőségének biztosításával megkezdte, illetve újra folytatja azt az amerikanizálást, amelynek valóságos zsákutcáját már mindenki látja szülőhazájában. Még azok is, akik persze haszonélvezőként hajtják előre a folyamatot.
Kik is az elsődleges haszonélvezők mindenütt? Társadalmilag azok a nagyon jómódú csoportok, akiknek a közösségi/közszolgálati iskola nélkül sincs gondjuk gyerekeik elit nevelését illetően. (Számukra az iskola csupán kényszerintézmény.) Másrészt igen jól megvannak a mindenki azt csinál, amit akar iskolával az állandóan újítani képes, kreatív pedagógiai szakemberek, akik abból élnek, hogy az egyetlen életű gyermekekkel kísérleteznek. Rendkívül jól elvannak azok a pedagógusok is, akik hasonló szelleműek és/vagy lusták, s így mindent rábíznak a „kreativitásra” és a spontaneitásra (csodálatos szabadságos, választásos és humanista célok állandó szajkózása közben).
Ilyen körülmények között persze felvethető az is, hogy mi szükség van Oktatási Minisztériumra, hiszen ha mindenki azt csinál, amit akar, akkor kár jó pénzért ott üldögélni bürokrata „szakembereknek”. Nos, csak jámborok hihetik, hogy egy libertinus rendszertelenségben ne lenne óriási szükség mégis irányításra. Ennek pedig éppen az a lényege, hogy elnyomjon és büntessen mindenféle rendszer- és tartós/örök értékelvű kísérletet, s azzal egy időben közösségi (adó) pénzekből jutalmazza, támogassa a rendszer (közösség) bomlasztást. Természetesen a szakszerűség és a kreativitás, sőt az alternativitás jegyében.
Óriási tehát az Oktatási Minisztérium jelentősége, amely egy negatív centralizációt épít fel, amelyben a szabad(os)ság a rendszer s az értékelvű szocializáció/nevelés a (rendszer)hiba. Ezzel a csodálatos programmal aztán megoldódik a magyar oktatás, nevelés minden gondja, baja. Hiszen, ha nincs rendszer és egységes mérték-, értékrend, akkor – elvileg – minden iskola akár sikertörténet is lehet. Függetlenül attól, hogy társadalmi-közösségi csődtömeget termel folyamatosan. Hiszen, ha mindent individuumban mérek, akkor mindig lesznek egyéni sikertörténetek, pontszerűen sikeres (jó hangulatú) rendezvények s olyan pedagógusok, akikre – noha lehet, hogy közösségileg kártékonyak – sokan felnéznek.
A libertinus (= kísérletező) iskola persze csak valóságosan létező közösség/közösségek esetén lepleződik le. Akkor, amikor kiderül, hogy az esetleges egyéni és csoportsikerek ellenére a többség veszít és örök versenyképtelenségbe, a hivatalos szegény állapotába süllyed. A libertinus iskola így, ezzel szolgálja az „elit” megdönthetetlen hatalmát, az élet minden területére kiterjedő diktátumait és manipulációit. A libertinus iskolából kijövő tömeg közös fogalmak, értékek, közösségi érzés nélkül ugyanis legfeljebb anarchikus, s így kézben tartható elégedetlenségig juthat. Nem tud szerveződni és nem tud értelmes alternatívát nyújtani az „elittel” szemben, amely mindig be tudja vetni a csillogó cirkuszt, a bódító modern kultikus kultúrát.
A libertinusan decentralizált iskola szemfényvesztése az a hatalmas demokrácia, amely emberjogi (gyermekjogi) alapon szellemi-lelki-erkölcsi felszereléshiányos proletárokká tesz. A libertinus demokráciában ugyanis – szinte még jobban, mint a kommunizmusban, ahol a félelem miatt nem lehetett tökéletes ellazulás – az animalizálódott ember, a vegetatív redukció kényelmi-lustasági következményei félelmetesek. Bár a fogyasztói idióta ingerelhetősége a szellemi leépüléssel párhuzamosan csökken, de a növekvő szabadidő kényszerében a kevés, állati motiváció mozgató ereje mindenképpen profitos marad. A műveltségi leépülést egyébként a szinte parttalanelit-kínálat leplezi, amelynek egyébként – nem mellékesen – az is a feladata, hogy az esetleges nem „elites” szellemi-lelki lázadókat félrevezetően vagy karrieristán integrálja, leszerelje.
A csak használható tudás miniszteri meghirdetése véget vet az egységes nemzeti kultúrának is. Ebből a demagóg jelszóból kinő majd egyre erősebben az iskolagyilkos megrendelő szülő, sőt megrendelő gyerek őrültsége. Őrültség, hiszen az iskola éppen azért jött létre, hogy a család által el nem végezhető és át nem láthatóan szükséges közösségi szocializációt hajtsa végre. A szülők és gyerekek megrendelői horizontját persze majd a libertinus médiavilág fogja betáplálni, s a kör bezárul. A tömeg azt fogja magának kívánni, amit az „elit” politikai, üzleti, társadalmi érdekei diktálnak.
A demokrácia így pervertálódik olyan modern oligarchizmussá, ahol ugyan mindent szabad, de a nép szabadon csak azt akarja, amit „demokrata” urai akarnak. A rendszer és értéknélküli oktatás azt jelenti, hogy az iskolából kiviszik a tudattermelést a magán kft.-knek tekinthető médiavilágba, ahol csak az üzlet számít. A mostani oktatásügyi program ezért alapvetően más, mint eddig. Eddig ugyanis a közösség képviselőjének, az államnak vagy erkölcsi testületeknek (egyházak) volt joga arra, hogy a közjó jegyében neveljenek. A privatizációnak tekinthető rendszer nélküli iskolai műhelyprogram a magánüggyé, csoportérdekké redukált „közjót” szolgálja a szabadság álságos kórusában. Lám, újra csak bebizonyosodik, hogy a szabadság rendkívül fontos eszközi értékességét rosszra is lehet használni.
A parttalan és gáttalan szabadság – kísértetiesen, orwelli módon – szolgaságba fordítja azt a többséget, amely a neoliberális globalizmus elvei szerint egyébként is már csak profitobjektum. Kedves honfitársaim, használjuk a szabadságot egy szeretetteljesen fegyelmezett, érték- és teljesítményelvű iskolarendszer felépítésére, illetve megőrzésére. A demokratikus tömegbutítást persze nem ellenezzük azok számára, akik ezt önként kívánják maguknak.