A nagyapa regénye

Gion Nándor, a magyar irodalom ritka tüneménye: halott. Az utolsó interjút én kaptam tőle a nyár elején. Vállalta a beszélgetést, anyagot adva készülő kötetemhez, amelyben unokákat, dédunokákat szólaltatok meg, akik jelentős szellemi-erkölcsi hagyatékot kaptak elődeiktől.

Kezdjük a Virágos katona című regény főszereplőjével, nagyapámmal. Hangsúlyoznom kell, hogy ő nem félt. Nem félt abban a században, amely félelemmel volt teli. A századvégen, a magyar világban született, és azt hitte, bele is álmodhatja magát egész életére. Azután jött az első világháború – ő becsülettel bevonult. Szétlőtték a könyökét, és vesztesként jött haza, bár erről nem tudott. Ám hamar rádöbbent, hogy vesztes lett, és arra is, hogy a feje fölött megszabták a világot, amelybe be kellett illeszkednie. Ez az idegen világ a kisebbségi lét volt. De alapállása megmaradt: nem kell félni, mert túléljük. És ő túl is élte. Persze nemcsak a saját bőrét mentette, hanem úgy élte túl, hogy tekintélye megmaradt az emberek között. Ha ő megszólalt, mások elhallgattak, és rá figyeltek.
– Hogyhogy nem félt?
– Eredendően bátor ember volt.
– Ilyen egyszerű?
– Igen. Ezenkívül jellemző a racionalizmusára, hogy úgy ítélte meg, lehet gyáván is leélni az életet, de annak nincs értelme.
– Ezek a tulajdonságok köszönnek vissza azokban az élethelyzetekben, amikor ön a vajdasági magyarság különböző intézményeiben vezető pozíciót töltött be. Köztudomású, hogy keményen vállalta mások képviseletét. Mintha a nagyapa jelentkezne az unoka életében.
– Így van. Mert nekem ő ekként volt a példaképem.
– Tulajdonképpen ő nevelte?
– Igen, mert satnyán születtem meg. Nagyon kis nyivászka fiú voltam, apám nem is igen hitte, hogy élve maradok. Ennek aztán különféle adminisztrációs következményei lettek. Mikor megszülettem, nem jelentett be a hatóságoknál. Csak amikor látta, hogy mégis életben maradok. A késésért azonban nem akart fizetni, ezért úgy időzítette a születési dátumomat, hogy ne büntessék meg.
– Éjszakánként nem hagyta aludni őt, ezért dühében majdnem megfojtotta egy párnával – ahogyan ezt Görömbei András irodalomtörténésznek elmesélte. De akkor toppant be a nagyapa, leteremtette a fiát, és a hóna alá kapta unokáját. Meddig nevelte ő?
– Évekig ingáztam ide-oda a két ház között. Nem voltak közel egymáshoz, én azért megjártam azt az utat néhányszor, otthon éreztem magam nagyapám házában és apámnál is. Amiket nagyapám elmondott nekem, azt már felnőtt fejjel hallgattam meg, ésszerűen meg tudott győzni.
– Miről?
– Meggyőzött arról, hogy az élet hozhat nem várt helyzeteket, mint az ő esetében. Ezeket lehet gyáván, megalkuvóan túlélni, de lehetséges önérzetesen is. Legjobb ez utóbbi. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mérhetetlenül bátor és önérzetes voltam! De miután különféle helyzetekbe kerültem – például írószövetségi elnök, színházigazgató vagy rádió-főszerkesztő lettem –, számomra egyszerű volt a döntés. Gondolom, az írószövetség elnökének azért választottak meg, hogy csináljak valamit. Nem tudták pontosan megmondani, mit, valami jót. Igyekeztem minél több pénzt szerezni, az írókat minél jobb helyzetbe hozni. Ha pimaszkodni és szemtelenkedni kellett a politikusokkal, én ennek érdekében megtettem. Egyrészt mert volt bennem ilyen indíttatás, másrészt mert sohasem vágytam efféle posztokra, így nem féltem, hogy elveszítem őket. Így jött a felkérés, hogy legyek az Újvidéki Magyar Színház igazgatója. Mivel már elég szemtelen és pimasz voltam, talán ki tudok harcolni a színháznak is valamit. Például már régen szükség lett volna külön épületre, mert düledező moziban működött az intézmény. Kiharcoltam. Aztán onnan is eljöttem: azt sem szerettem, s ott még szemtelenebbül viselkedtem, mint az írószövetség elnökeként…
– Ha jól tudom, már rég szeretett volna áttelepülni Magyarországra, és a fontos tisztségek csak akadályozták ebben.
– De még mindig nem jöhettem, mert megtettek rádió-főszerkesztőnek. Amikor elfogadtam, felelősséget vállaltam száz emberért. Akkor vezettük be a napi huszonnégy órás magyar nyelvű adást.
– Ami nem akármilyen eredmény. Ezt csak a Kossuth rádió tehette meg Budapesten. A határon túl nem volt huszonnégy órás magyar nyelvű adás.
– Később már a határokon belül sem. S ha már ezt is elvállaltam, a végsőkig vállalni kellett.
– Ez akkor és ott mit jelentett?
– Ha az én nevem fémjelzi a huszonnégy órás magyar adást, azért én vállalom a felelősséget, és nem engedem, hogy másokat baj érjen miatta. Engem pedig mi baj érhet? Kirúgnak az állásomból, leváltanak, és nem leszek főnök. Engem még az autonóm Vajdaság vezetősége nevezett ki, de a rendszerváltás után, Milosevics idejében sem bántottak. Pedig ekkor hullottak a fejek a médiában. Azt hittem, végre én is a nyakamat töröm. De nem! A vizsgálóbizottságok előtt mindenki úgy védekezett, ahogy tudott: beteg volt, nyaralt, külföldön járt, én viszont kijelentettem, nem voltam se nyaralni, se külföldön, és a műsoraimban mindent a tudtommal adtak le, mindenért vállalom a felelősséget. Ez teljesen megdöbbentette a faggatózókat, és az lett a nóta vége, hogy a rádióban minden vezetőt leváltottak, egyedül engem nem. De visszatérve a nagyapai vonalra: taktikázni lehet így, lehet amúgy, lehet meghunyászkodni, és lehet bátran is fellépni. Ha az ember nyugodtan akar aludni, utóbbi a legjobb. Ezt próbáltam nagyapám, „Rojtos” Gallai István életéből megírni, nem pedig a magaméból, mert az még túl korai lenne. Tényleg nem harsányan volt bátor, csak egyszerűen tette a dolgát. Vannak mellette gyáva emberek, és sokkal bátrabbak is a regényben, erőszakosabbak és kegyetlenebbek. Ezt a világot próbáltam ábrázolni. Az ember kiírja magából, ami kikívánkozik, színezi is, esetleg valamennyire még le is egyszerűsíti. A könyv újraolvasása közben is alakulunk, kissé idomulunk mindahhoz, amit megírtunk. Ha már úgy írtuk meg, hogy azt közölték is.
– Mesélőkedvét is a nagyapjától örökölte.
– Hát bizony, óhatatlanul elleste az ember tőle. Bár nem beszélt túl sokat, amit mondott, el lehetett hinni.
– Sikeresen leste el a tudását. A Szabó Ervin Könyvtárban rongyosra olvasott, újrakötött Gion-kötetekből válogathattam. A Virágos katonával robbant be a honi irodalomi életbe, ezt a művet már csak ezért is ki kellene ismét adni.
– Ez külön történet. A legnagyobb sikere valóban a negyedik kötetemnek volt, bár nem biztos, hogy ez a legjobb is. Pénzzavarban született. 1973-ban meghívtak egy történelmiregény-pályázatra, és nagy előleget adtak. Igaz, történelmi regényt soha nem terveztem, de úgy gondoltam, hogy az 1800-as évek fordulóján kezdődő családtörténet, amely az első világháború végéig tart, történelmi regénynek is minősíthető. Jobb híján a zsűri elfogadta annak. Nem kellett visszafizetnem az előleget. A magyar nyelvterületen nagy sikere lett a műnek. Fordították szerbre, szlovénra, később lengyelre, németre. Közben megírtam a trilógia második és harmadik kötetét, a Rózsaméz és az Ez a nap a miénk című regényt. Mindhármat újra és újra kiadták magyarul és idegen nyelveken. De ma már egyik sem kapható.
– Azt a pillanatot szeretném megragadni, amikor világossá vált az ön számára, hogy író.
– Most megpróbálok úgy válaszolni, hogy ne mondjak túl sértőt se magamról, se a családomról. Mindig nagyon szerettem olvasni, bár a délvidéki magyar ember nem volt könnyű helyzetben, ha olvasni akart. Kevés volt a magyar könyv akkoriban, és a kevésben is sok volt a ponyva. Tehát faltam a ponyvát. Így derült ki számomra, jó az, ha valaki érdekesen tud írni. És most jön a csúnya: tehetséges kétkezi munkás családban születtem, amelyben a kerek világon mindent meg tudott mindenki csinálni, de én aztán semmit.
– Tehát ügyetlen volt.
– Így igaz. S aki nem tud valamit megcsinálni, az inkább beszél róla, elmeséli. Nos, ez is belejátszott íróvá válásomba. No, nem vagyok annyira ügyetlen, hogy levágjam az ujjam, ha fát kell vágni, de szívesebben elmondom, hogyan is kell azt csinálni. Például az apám, aki kőműves volt, jobban értett a gépkocsi motorjához, mint én, holott soha nem volt gépkocsija, nekem viszont van.
– Vajon kitől örökölte az ügyetlenségét?
– Azt hiszem, ezt is a nagyapámtól. Ő soha nem is erőlködött azon, hogy megcsináljon valamit. Mondjuk így: kibeszélte magát, vagy átbeszélte magát a kínos helyzeteken. Éreztem, hogy tudok szépen írni. Egészen addig, amíg nem kezdtem irodalmat tanulni az egyetemen. Akkor azonban rádöbbentem, hogy ez komoly mesterség. Nem úgy megy, ahogy én elképzeltem. Újságíróskodtam előbb, kritikákat írtam, aztán egy-két bágyadt novellát, majd egy elég gyönge könyvet. S amikor már éreztem a szakma elismerését, akkor belelendültem. A hatvanas évek legvégén. Nem úgy történt, hogy jött az isteni sugallat. Ha isteni sugallatra nekiugrottam volna, mondjuk, húszéves koromban, az valószínűleg szörnyű eredményekre vezet.
– Az egyetemre is messziről érkezett, hiszen szakközépiskolába adták. Hogyan lehet ilyen ügyetlen gyereket lakatosnak adni?
– Családomban elképzelhetetlen volt, hogy valaki ingyenélő legyen. Az ingyenélő pedig nálunk az, aki nem végez kétkezi munkát. Mese nem volt, szakmát kellett tanulni. Kőműves apám azt mondta: olyan szakmát kell tanulnod, amelyből a világon mindenhol megélsz. Amikor pedig rádöbbentem, belőlem lakatos soha nem lesz, inkább irodalmat fogok tanulni, apám nem értette. Mi? Irodalom? Az mit jelent? Akkor te könyvelő leszel? – kérdezte. Ez így működött a családban. Miközben az ügyes kézművesekből álló família rettenetesen irigykedett Rojtos Gallai Istvánra, aki másokkal csináltatott mindent. Ő pedig csak mesélt, mesélt. Nálam ez a vérvonal vált be.
– Hány éves volt, amikor a nagyapja meghalt? Olvashatta-e a regényeit?
– Nem. Huszonkét éves koromban halt meg. Csupán a nevemet olvashatta imitt-amott az újságokban, mert akkor már jelentek meg cikkeim.
– Hogyan fogadta?
– Nagyon megbecsülte. Az egyetlen volt a családban, aki azt mondta: ebből a gyerekből lesz valaki. A halála okozott egy kis gondot, mert a pap nem volt hajlandó eltemetni. Mivel ő nem volt hajlandó meggyónni. Márpedig Szenttamáson a halál előtt kötelező volt a gyónás! Valahonnét egy másik faluból kellett papot hívni, mert a család egyházi temetést akart. Azt mondta, nincs beszélnivalója a pappal. A szomszédokkal igen, velem igen, de a pappal nem. Elhatároztam, ha nem lesz, aki elbúcsúztassa a sírnál, majd én elbúcsúztatom. De a szomszédos faluból mégis eljött a pap és eltemette. Szerencsére még életében elmondhattam neki, hogy regényt írok róla.
– Hogyan élte meg az elvesztését?
– Kissé gyáván. Tudtam, hogy halálos beteg. Az utolsó két évben nem mertem meglátogatni, mert nem akartam látni a haldoklását. Másféle képet akartam megőrizni magamban róla.