Alföldi szélsőségek

A Kecskeméti utcában fellelhető Alföldi vendéglő már a legvidámabb barakk korszakban is kitűnő pogácsájáról, olcsó árairól, túl zsíros ételeiről, harmat- gyenge homoki boraival volt városszerte híres. Ami azt illeti, nem az Alföldi vendéglő az a hely, ahol pontosan érzékelhetjük az idők változásait. A bor már nem homoki, hanem gyöngyösi, de továbbra is harmatos, a koleszterin ellen vívott háborúnkban itt garantáltan alulmaradunk, az árak csak mérsékelten alacsonyak, viszont a pogácsa most is utolérhetetlenül finom. Az Alföldi vendéglő sűrűn látogatott, népszerű étterem. Főétkezési időben nehéz asztalhoz jutni. Hogy mi a titka? Számunkra megfejthetetlen. A berendezést a piros és fekete műbőr ötletesnek aligha mondható kombinációja uralja. Tipikus bolsi art, aminek van egy speciális hangulata, de hangulatosnak nem nevezném. A kiszolgálás kedélyesen udvarias, a pincérek barátságosak, de nem tolakvók. Az étlapon találni hagyományos alföldi ételeket, ám reménytelen kisebbségben vannak. Nem valószínű, hogy az alföldi házak asztalára sűrűn került volna tournedos Rossini módra, vagy gyakran ettek hekket, netán hecket, kinek melyik tetszik. (Mindenképpen jellegtelen, íztelen, a magyar konyhától idegen halfajta.) Ám az étlap változatos voltát indokolja a vendégkör igénye, ellenben a konyha elképesztő szélsőségekre képes. A lebbencsleveshez fogható rosszat még életemben nem ettem. Az volt az érzésem, hogy a gulyás maradék levébe beleszórtak némi csuszatésztát, s eme hiedelmemben a marhahúscafatok is megerősítettek. A híg, zsíros lé a legkevésbé sem emlékeztetett az igazi lebbencs jellegzetesen telt ízére. Ezek után a fokhagymás ürüsült bombameglepetést szerzett. Az ürühús vajpuha és omlós volt, a kellő bőséggel használt fokhagyma kiemelte öszszetéveszthetetlen zamatát, igazi gasztronómiai élmény volt. A mellé kért káposztasaláta kellemesen savanykásra sikeredett, a tetejére reszelt sárgarépa is figyelemre méltó elgondolásnak bizonyult. A rántott borjúláb egykori tulajdonosa nem élt „nagy lábon”. Jó, ha harmincas méretű cipőt hordhatott. Talán miniatűr volta miatt tartották túl sokáig a forró zsírban, mert a panír alaposan megégett a tetején. Egyébként, aki elfogyasztotta, elégedett volt vele. A hortobágyi húsos palacsinta azt nyújtotta, amit ezen étek vendéglői szinten produkálni szokott. A mártás lehetett volna sűrűbb és kevésbé zsíros, de a töltelék ízesítése ellen nem emelhetünk kifogást. Kitűnő választásnak bizonyult a slambuctál. Ez a tartalmas, nehéz, roppant laktató étel különösen borivóknak ajánlott. Elfogyasztása után úgy csúszik le öt-hat fröccs a gyöngyösi fanyarból, hogy észre sem vesszük. Fájdalom, de az Alföldiben nem lehet tisztességes, magyar gyümölcspálinkát kapni. A kóser szilva úgy illik a slambuchoz, mint sólethoz a disznóköröm. Sajnos, a barack sem az igazi „füttyös” fajta, hanem a globalista ízléshez és üzleti szempontokhoz igazított, igényes korhely csak jobb híján, kínjában issza meg.
Kicsiny társaságunk, valami rejtélyes módon, mégis remekül érezte magát az Alföldi vendéglőben. Racionális magyarázatot nem adhatunk rá, csak szívünk mélyén érezzük, hogy a vendéglő miként őrizte meg népszerűségét hosszú évtizedeken át.