Alkalmi, konzervatív dünnyögések

Dolgozat a hősről
Az elmúlt napokat a népszerű homéroszi mű, az Odisszea pompásan galoppozó hexametereivel töltöttem. Olvasgattam a vak dalnok méltósággal terjengős eposzát, s eközben egyre gyanúsabbá vált a főhős, egy bizonyos Odüsszeusz nevű ithakai király. Láng István tanár úr egykori tudós óráiról megmaradt ugyan a tutajépítő nyughatatlan hős, a leleményes férfiú képe, aki Pallasz Athéné és Hermész segítségével úrrá lett a bajokon. De a gimnáziumi évek óta is velünk hajózó Odüsszeusz most partra szállt, és nem mer a szemembe nézni. Mert nincs mit mondania, nézetei korszerűtlenek. Odüsszeusz, drága barátom, tudd meg, te konzervatív lettél!
Lássuk a bizonyítékokat! Legmélyebbre az a rögeszme ásta magát a fejébe, hogy haza akar menni, mint egy akháj E. T. Folyton csak haza, mintha nem ott volna az „otthon”, ahol kosztot, lakást és társadalmi megbecsülést kap az ember! Nem kellett neki a két príma nő, Kalüpszó, aztán Kirké, de Nausziká sem, a phaiák trónnal tetézve, csak öregecske felesége után sóhajtozott, és hajszolta tovább a társakat. Apropó: a társak. Kibírhatatlan megpróbáltatásaik közepette elvetődtek a lótuszevők földjére. A lótusz édes ízű virág, kellemes bódulatot okoz, amolyan lágy drog. De a vegyítőedényekből merített bor is kábítószer, s ezt áldozatkor vagy lakomák alkalmával még gyakrabban fogyasztják! (Ártalmas hatását lásd Polüphémosznál.) Szóval Odüsszeusz a lótusz nevű lágy drog rágásába belefeledkezett társait megkötöztette, és erővel a hajóra vitette. Merthogy a lótuszevő társak elfelejtik az otthont. Na és?! Mindenki azt csinál, amit akar, ha Odüsszeusznak nem kell a lótusz, evezzen egyedül!
A történet vége kifejezetten botrányos, sőt véres. A házát szemtelenül ellepő, vagyonát dézsmáló, szolgálólányait megejtő kérőket lemészárolja. Nem bocsát meg a pimasz élősködőknek, akik „a más vagyonát boszszulatlan emésztik”, nem szereti őket, hanem nyekk, orcájukra forrasztja gyávaságukat. A durva lelkű Odüsszeusz zokon vette, hogy házának vendégei, az érdemes idegenek fia életére, asszonya becsületére, vagyona szétszórására törnek, és hagyta lelkében elhatalmasodni a dühöt, az állati „érzelmeket”, pedig életüket meghagyva hálára és hódolásra kényszeríthette volna az ifjakat. Ez esetben nagy király válhatott volna belőle, igazi uralkodó.
Egyik szegedi barátom állapította meg igen találóan, hogy Magyarországon a polgárosodást mindenki szeretné, de senki sem akarja. Valahogy így vagyunk Odüsszeusszal is: ácsoljon tutajt, de azzal ne akarjon folyton hazamenni, elég, ha szabadon csatangol a tengeren; de ha mégis úgy határoz, ne hurcolja erőszakkal tovább a lótuszevéstől elbódult társakat; s ha végül partot ér Ithakában, ne tervezzen bosszút a házába betelepült, pazarló „vendégek” ellen.

Egyperces
(Az óidőkből.) A vásárhelyi írótalálkozó legnagyobb meglepetését az okozhatta a közelébe sodródottaknak, hogy miközben állítólag és érdeklődés hiányában megszűnt az irodalom, írók azért még mindig vannak. Jól is mutattak így együtt, egészen normálisnak tűntek, toll és írógép nélküli csapatuk láttán puszta címnek tetszhetett az íróságuk, amit egy rég kihalt kaszt emlékére tűznek a gomblyukukba. Érzékenyek és sokfélék, de ki nem érzékeny manapság a megélhetés és az önérvényesítés 24 órás szolgálata után, és ki az, aki a szocializmus oszladozó felhőjébe kapaszkodván nem tört ezer cserépre a betonon, s nem lett belőle világnézeti kaleidoszkóp?
Azért itt voltak népiek és majdnem urbánusok, valami fortyogó nyájasság egymást méricskélő vagy régről ismerő közösségében. Láttam Csurka István óriás vonulását, ahogy éket hasított előtte a tartózkodás. Hallottam és láttam a kigyúlt Domokos Mátyást, aki szépen és elfogultan mondta vádbeszédét, kiáltványát bele abba a bizonyos nyilvánosságtól távoli gödörbe, hogy Traján császárnak szamárfüle van. Olyan ma a beszéd, mint a viharba mártott papírforgó. Nagyon büszke voltam mégis: lám, a mindig visszafogott és kényes intelligenciájú esztéta is „radikális” lett, elmondja a csúfolódó tényeket.
Figyeltem Varga Domokos vastag üveg mögött lakó, mindentudó szemét, ahogy felenged valami csacska, emberi mozdulatra, s ahogy összeszűkül és egy hideg mosoly fölé rögzül, ha gyanús kétértelműségre akad. Tornai József, mint a saját hazájába száműzött király, a pénztelen, politikailag érdektelen írószövetség elnöke, világító haraggal szórta szét sérelmét: a szegedi televízió 3 fős, összesen 60 éves forgatócsoportja egy percet adott, hogy méltassa az írótalálkozót. Ne csináljanak belőlem bohócot – rándult össze. Mikor mindezt felidézte, s helyére indult a könyvtár széksorai közt, rettenetes volt az arca, a sérelem átgyúrt rajta minden részletet.
Aztán megtörtént a Vásárhelyről elszármazottak és az írók nagy, közös asztalfoglalása. Ült a beszélő – ebédelő –, köszöngető sokadalom a mártélyi zápor függönyébe zártan. Mint valami szigeten, vagy épp maguk az egybegyűltek adták a szigetet, amelynek – a Németh László-i fegyelmezett derűlátással szólva – el kellene öntenie a tengert. Valami természetes, hivatásukból fakadó meghatározását kellene adniuk Magyarországnak, egy elszántan működő kisváros figyelméért cserében.