Anyám, az álmok hazudnak!

Most sem sikerült – Németországban megismétlődött a magyar választási eredmény és képlet. A megerősödött zöld szatelitpártba belepumpált szavazatok kisegítették a baloldalt. Az árvíz elmosta Stoiber álmait. Pedig azt reméltük, hogy Medgyessy honi szocializmusát elgázolja a nemzetközi expressz polgári tagozata. Azt reméltük, hogy csoda történik, helyrebillen a rend, hogy a német választók kihúzzák az unió „zápfogát”. Visszatér az össznépi bölcsesség, kikerekedik Európa arcán a mosoly. Azt az országot, mely Kohl idején a fejlődés és egyesítés mozdonya volt s amely mára másodosztályú kontinentális hatalommá sülylyedt, most visszatolják a csillogó sínekre, hogy ismét ő diktálhassa majd a csapás fő irányát. Nem így történt. Schröder, a virtigli médiapolitikus, aki évekig eladta a jól kidolgozott semmit, akinek fontosabb volt személyes budoárja és öltönyei, mint a növekvő munkanélküliség. Schröder, aki 1968-as rendőrverő anarchistákkal és trockistákkal tűzdelte tele kormányát, most ott folytathatja, ahol abbahagyta, hiába mondott csődöt a nagyszájú és handabandázó szocialista enklávé. Mindenki bizakodott, hogy a felelőtlen osztogatás médiamarketingje, a panelekben gondolkodó fogkefereklám elhasal, hogy az ajtón dörömbölő politikai ügynököt kidobják az ablakon. Mindig azt reméljük, hogy kampányokban kevés a mosóporos mosoly, a gátlástalan ígérethalmaz, az álságos pacifizmus. Azt reméljük, hogy ennél több kell: polgárosodó nemzeti öntudat és önbecsülés, és legfontosabbként szakértelem. Erre most úgy tűnik, nincs szüksége és igénye a többségnek.
Az egyesülés hatalmas terheit cipelő németek ez alatt a keserves négy év alatt mindenüket elveszítették. Szinte minden területen leszorultak a dobogó legfelső fokáról, jelképesen francia gyarmattá váltak, uniós komisszárjaik vörös jelképek felé fordultak. Felborították szövetségi politikájukat, legyengítették a NATO-t, lehitlerezték az amerikai elnököt, késleltették a kelet-európai államok csatlakozását. Belerúgtak a jobbra forduló Európába, cinikus és randalírozó szélsőségeseket masíroztattak a nyugati nagyvárosok utcáin. A történelem most sem szolgáltatott igazságot. Létrejöhet ismét, csak most baloldali előjellel a régről ismert német–osztrák–magyar tengely, amely szembekerült egykor a világrenddel a XX. századi világégések idején. A magyar ügynökszocializmus hathatós társra talál, mutogatható lesz a besárgult spiritusz alatt.
Másfajta igazságot szolgáltat valahol az a külső nyomás, amely az öldöklő szerb Milosevics után most megbuktatta a benesi lében megfürdő Meciart. A nemzetközi közösség nemkívánatosnak nevezte, kiátkozta északi szomszédunk magyarellenes nacionál-kommunistáját. Ezek az önsorsrontó baloldali hazafiak nem férnek bele az egy kalap alá vett demokráciák jól nevelt közösségeibe. Bezzeg a mi pufajkás, KGB-n nevelkedett ügynökeink, akik mindent és mindenkit eladtak a tolakodó tőkének, azok jó kommunisták maradhatnak. Tőlük nem idegenkedik a brüsszeli vegykonyha. A mi honi spiclijeinket, vamzereinket nem szólítják fel öblös hangon a visszavonulásra. Nem ütnek enyves kezükre, nem csapnak nyálkás nyelvükre. Nem világosítják fel ezt a szerencsétlen, agymosott népet, hogy kultúremberek között D–209-esekre nem illik szavazni. Ők a mi jó, megtért eurokommunistáink, akik nagyvonalúan tördelik kezüket, akik bűnbánatért esedezve, féltérdre rogyva csókolgatják az újabb ülepet. A sorosat, mindig csak a sorosat. Gondolják csak el, mi történt volna, ha a civilizált nyugati világ kategorikusan kijelenti, hogy az egykori szovjet érdekek feltétlen kiszolgálóival nem hajlandó átfogóan korrekt diplomáciai kapcsolatot létesíteni. Elkerülik, nem fogadják őket, kirekesztik az európai értékrendből, sőt felszólítják az érintett nemzetek polgárait, ne szavazzanak a totalitárius diktatúrák haszonlesőire. Hát akkor bizony megállt volna a kanál a levegőben. Az amerikai kongresszus magyarbarát lobbistái azonnal hevesen tiltakoztak volna. Mivel ügynökeink mindkét félhez be vannak kötve, minden maradt a régiben. Mi lettünk a kakukktojás. A belelódult kicsi komcsik persze vérszemet kaptak, s gátlástalanul nyomultak éppen azokban az országokban – élükön Ausztriával és Olaszországgal –, amelyek miniszterelnökei és jobbközép polgári erői ellen kíméletlen rágalomhadjáratot folytattak. Mosolyog a pápa is, szenteltvíz alá dugja a magyar terrorhálózat közismerten megszámozott tagját. Ez lenne a nyugati kettős mérce, a meghasonlás politikája? Ez az a klasszikus, értékálló erkölcsi magaslat? Trianon és a magára hagyott ’56 után ezzel a szemforgató, álságos diplomáciai bakugrással rúg belénk jókorát ismét az erodálódott igazságosztó Nyugat? Mivel érdemeltük ki ezt az elátkozott különutasságot? Miért nem lehetünk mi is egyszerű szlovákok?
Az Egyesült Államok szinte minden ellenfelét legyűrte rövid, újkori történelme során. Az alakváltozásra képes kommunizmus az egyetlen radikális, embernyomorító ideológia, amelybe az USA toleráns liberalizmusának beletört a bicskája. A szocdemekké átvedlett, bigott materialista, pénzközpontú és érdekelvű ügynökökkel ez idáig nem bírt el a keresztény erkölcs és etika. A végvárakban leledző alpári lények világméretű züllése kifog a jólfésült humanista értékeken. Borsóként pereg le róluk a szentbeszéd. Csak erőből értenek. Vagy valami másról van szó? Globális, nemzetek feletti üzletről, ahol adok-veszek népeket, sorsokat, lelkeket napi árfolyamon? Ahol multikulturális nyitott társadalommá konvertálható az elhamvadó nemzeti identitás? Ahol az össznépi idiotizmus panamája mint kísérleti fehéregér bemutatást nyer? Ahol bezárkózott lelki hajléktalanságunk lesz az igazi szocialista Big Brother? Ezt most még nem tudjuk. Most csak uniós szürkemarhák kérődznek a szikár pusztán, szegfűvel szájukban.
Mindenhol szétporlad a szocializmus, csak mifelénk nem. Mert a kő marad, a kő marad. Mivel már csak néhány löttyintésnyi svédkeserű, porosz ser meg ungarische unicum maradt a leporolt vitrinben, ideje lenne a vén kontinens újjászülető kormányainak bekeményíteniük. Mondják ki végre nyíltan, mindenki számára evidenciaként, hogy nemcsak nemzeti érzelmű szélsőségeseknek és karszalagos neonáciknak, de tiszta lepedőbe csavart komcsiknak sincs helyük a közösre kanyarított európai násztáncnál. Ha a civilizált világ komolyan gondolja a terrorizmus elleni hadjáratot, ha komolyan gondolja, hogy nemcsak fizikai, de szellemi terror is létezik, akkor szembe kell néznie önmaga eltussolt múltjával, és hűvösre kell tennie a hidegháború itt felejtett kellékeit. Ne válogassanak piaci kofaként, saját érdekeik szerint a kimosakodott marxisták között, hanem kategorikusan utasítsanak el minden szélsőséget. Európa ege fölött, úgy tűnik, nem foszlott még szét a szocialista farkasfelhő. Azt a néhány kóbor ügynököt pedig ideje lenne már eltüntetni a világítótornyok tetejéről. Küldjék a jeleket másik irányba! Szegény Magyarország, fény csapódott a szemedbe.

A szerző az Inconnu csoport tagja, a Párhuzamos Alapítvány alapítója