Bástya elvtárs megköszöni

Mindig érdekes és tanulságos olvasni a falragaszokat, hirdetményeket, ám az emberek többsége meglehetősen elhanyagolja e fontos tevékenységet. Az élelmes reklámszakértők persze tudják: utazás közben mindenki kicsit szorong, mert sokkal kiszolgáltatottabbnak érzi magát a támadásokkal szemben. Ezért olvassuk el unalmunkban az autóbuszon, villamoson, metrón elhelyezett – néha kellemetlenül szellemtelen – hirdetéseket. Pedig nem mindig egészséges ezt tennünk, hiszen ha óvatlanok vagyunk, az idétlen szövegezésű, rossz magyarsággal és angolsággal megírt reklámok között valódi veszélyforrásra is akadhatunk. A támadás a metró üzemeltetői felől ér bennünket, akik kötelességtudatba bugyolált alantas perverzió által vezérelve minden kocsiban elhelyezik a baleset-biztosítási hirdetményüket. Mondom, ha réveteg várakozásunk közepette rátéved a tekintetünk eme kis tacepaóra, a hitchcocki horrorisztikus filmeket maga mögé utasító élményben lehet részünk. Akkurátus pontossággal felsoroltatik minden rendű és rangú baleset kárpótlási statisztikája, a lábujj elvesztésétől kezdve a szem kifolyásáig, s röpke pár perc alatt mérleget készíthetünk, valamennyi porcikánk meghibásodása vagy elvesztése milyen sokat hozhatna a konyhára. Jómagam a Deáktól a Moszkva térig tartó ötperces időben külön kis büdzsét készíthettem, s vakmerően már-már ráléptem a mozgólépcső helyett a meggazdagodásnak a közlekedési vállalat által kikövezett útjára, amikor belém hasított a felismerés: a metró üzemeltetői által feltalált precíz számviteli fegyelmet egy az egyben lehetne alkalmazni más, látszólag homlokegyenest különböző szakterületeken is.
Vegyük például a parlamentet. Természetesen nem holmi gasztronómiai ihletettségű, kézenfekvő megoldási receptre gondolunk – „Végy három 5000 forintos ujjpercet, bolondítsd meg két, 10 ezer forintos lengőbordával és öntsd nyakon két finomra vágott füllel”. Szó sincs róla, nem tévedhetünk ilyen komolytalan talajra. A jogalkotás keserű kenyerét evő kormánypárti honatyák és honanyák munkáját tehetné javaslatunk jóval könnyebbé. A pszeudo-baloldali képviselők ugyanis nemcsak nagy idők, de iszonytatóan gyatra, rossz előterjesztések tanúi is egyben, így az ötlet mázsás terhet emelne le róluk. Az átvilágítási törvénycsomagnak nevezett furcsa és zavaros betűtenger esetében különösen használható lenne a recept. Hisz mit mond a javaslat? Ha valaki nemcsak „érintett” volt, hanem hálózati személyként, netán szigorúan titkos tisztként oly sok embert jelentett és dobott fel, hogy nevének nyilvánosságra kerülése komoly fizikai inzultusoknak tenné ki, kiléte örök időkre titokban maradhatna. A javaslatok slampossága itt érhető leginkább tetten. Teljesen viszonylagos ugyanis, hogy valakinek mikor fenyegetheti veszély a testi épségét, életét, szegény túlterhelt tényfeltáró bizottságnak egyenként kellene mérlegelnie, hogy ha az illető húsz embert jelentett fel, alaposan vélelmezhető-e, hogy kéz- és lábtöréssel fogják-e jutalmazni az érintett hozzátartozói, barátai a spicli eme múltbéli tevékenységét, vagy ha félszázra tehető a feljelentettek száma, esetleg talpig gipszben kellene élveznie egészségügyi intézményeink vendégszeretetét.
A metró tarifarendszerével mindez kiküszöbölhető lenne. Öt besúgott esetén az szt-tiszt nevének csupán kezdőbetűit hoznák nyilvánosságra, tíz feljelentett viszont már elegendő indokul szolgálna arra, hogy hétpecsétes titok maradna a spion neve. Külön pontrendszert lehetne érvényesíteni a hozzátartozók súlyozására is. Ha ugyanis a besúgó csupán három ember karrierjét törte derékba a Kádár-rendszerben, ám a hozzátartozók között feketeöves karatebajnok is található, a megszabott küszöbök szerint szintén el kellene tekinteni a nyilvánosságra hozataltól. Így tehát minden informátor, spion, spiclifőnök boldogan élhetne, míg meg nem halna, s szegény kormánypárti képviselők is nem csupán nagy idők, de ugrásszerűen javuló törvényhozási színvonal tanúi is lehetnének.
Apropó „tanúi”. A tanú című film alkotói is maradi felfogást képviseltek, amikor kimondva-kimondatlanul azt sugallták, hogy Bástya elvtárs a főgonosz, Virág elvtárs a közepesen elvetemült, s Pelikán elvtárs az abszolút ártatlan, kiszolgáltatott. Modern, pszeudoszocialista felfogásban – mintegy Mécs-világnál – ez a felelősségi szempontrendszer tarthatatlanul avíttá válik. Az önmagát liberálisnak mondó frakció prominense által vezetett „tényfeltúró” bizottság már rájött a dolgok helyes menetére. Ha az átvilágítási törvényjavaslatok megszavazása céljából sikerül a parlamentbe terelnie az igen miniatűr többséggel rendelkező kormánykoalíciónak saját képviselőit, Bástya elvtárs szerepe is más megvilágításba kerülhet. Azaz, semmilyen megvilágításba nem kerülhetne, hiszen még a nevét sem lehetne közölni. Virág elvtárs kilétére szintén nem derülhetne fény, hiszen testi épségét, nyugalmát védeni rendelné az új jogszabály, aki az előbbiekkel együttműködött. Az ő érintettségét már a Mécs-féle testület is ellentmondást nem tűrően megállapította volna.
Pelikán elvtárs tehát tanúból főgonosszá lépett elő Mécsék szemüvegén keresztül nézve. Az ötvenes évek elején már Kohn bácsit is azért rúgták ki a munkahelyéről, mert az előző rendszerrel kollaborált. Többen látták, amint 1944–45 telén nyilasokkal sétált a Duna-parton…