Bene vitéz sírja a honfoglalás korából

Kecskeméttől északkeletre található Benepuszta. 1834 nyarán ennek határában pásztorok leltek rá a nevezetes sírra, melyet utóbb Bene vitéz sírjának neveztek el. A nyári aszályban a szél tetszése szerint sodorta ide-oda a futóhomokot, így váltak láthatóvá a honfoglalás korában eltemetett vitéz csontjai. A sírból előkerült tárgyakat összegyűjtötték és elvitték Szentkirályi Móricnak, Pest megye főjegyzőjének – az ő nevét viseli a Szentkirályi utca –, ő pedig a becses leletet átadta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.
Jankovich Miklós, a kitűnő régész számolt be aztán a sírleletről egy igencsak romantikus hevületű munkában, melynek cikornyás címe: „Egy magyar hősnek, hihetőleg Bene vitéznek, ki még a tizedik század elején, Solt fejedelemmel, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újonnan felfedezett tetemeiről, s öltözetének ékességeiről…” A jeles tudós, mint látható, nem ment a szomszédba némi zengő heroizmusért, szerencsére a szakmai tudása sem hagyta cserben.
A sírlelet legfőbb különlegessége az, hogy egy olyan tekintélyes férfiú – tárgyi emlékekkel bőven körülvett – csontvázát rejti, aki élete első felét sejthetően még Etelközben, élete második felét viszont már a Kárpát-medencében élhette le. Egyike volt tehát a honfoglalóknak. A sírban amúgy különféle ékes veretek, a vitéz köntösét és lova felszerelését díszítő aranyozott ezüsttárgyak hevertek szanaszét. Egy szépséges szíjvég szárnyas griffet formáz, mely ékítmény jellegzetes iráni hatásra utal. A nyílhegyek egy kupacban hevertek, sejthetően tegezben hordta azokat a gazdájuk. Előkerült egy egyenes kard is, ám ezt a pásztorok sajnos összetörték és „csiholóeszközül” szétosztották maguk közt. A sírban található 30 ezüstpénz egytől egyig az Itáliában 924-ig uralkodott Berengár király korára utal. E pénzérmék nem fizetőeszközül szolgáltak, hiszen mindegyik át volt fúrva: Bene vitéz alighanem ruhája díszéül hordta azokat.
A sírleletek közül különösen becses az említett griffes szíjvég, a növényi ornamensekkel körülvett mitikus madár. Ehhez még a honfoglalás előtt juthatott hozzá a vitéz. A régészek és antropológusok utólag azt is megállapították a csontleletből, hogy a jeles férfiú hatvanéves is elmúlhatott, amikor meghalt, és sejthetően a X. század harmadik évtizedében került az utóbb feltárt sírba.
Az sem érdektelen, hogy a koponyáján – a homlokon fölfelé futó – forradásnyomot is találtak. Ezt Jankovich még halálos kardvágás nyomának hitte, később azonban bebizonyosodott, hogy koponyalékelésre utal. A honfoglalás kori táltosok – egészen a XI. század végéig – alkalmazták ezt a gyógymódot tartós fejfájás, fejgörcs esetén. Zavarodott elméjűek fejét is meglékelték, hogy a keletkezett lyukon a „gonosz szellem” eltávozhassék. A ma is használatos agyafúrt, fúrtagyú szavunk e régi műtétek emlékét őrzi. Márpedig a benepusztai koponyaleleten a nagyobb forradásnyom mellett még egy kisebb, kör alakú is látható, és mindkettő jól beforrt, ami arra utal, hogy a még Etelközben megoperált Bene vitéz évtizedekkel túlélte a beavatkozást.
Jankovich Miklósnak abban igaza lehet, hogy a jeles dalia részt vehetett az itáliai „kalandozó hadjáratban”. Honfoglaló őseink már 899-ben eljutottak Veronáig, sőt Páviáig, ahol tönkreverték Berengár király háromszoros túlerőben levő seregét. A benepusztai Berengár-érmék e rabló hadjáratból származhattak. Bene vitéz pedig, akinek valódi nevét nem lehet tudni, ennek a hadjáratnak egyik előkelő vezetője lehetett.