Csecsemőkádban

Ladányi Mihály dobozélete

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Kuporog a férfi a kádban, és fürdik. Ez így nem pontos. Kuporog a férfi, a költő a sárga, műanyag gyerekkádban, és kimért, bölcs emberes mozdulatokkal mossa magát. De még így se pontos. Tehát: kuporog az épp ötvenéves költő, Ladányi Mihály a csecsemőkre méretezett kicsi, kopott, sárga műanyag kádban, és szokásos esti tisztálkodását végzi. Alkonyodik, nyár van, langyos az esti levegő, langyos a fürdővíz is, reggeltől estig sütötte a nap. Reggel mindig kitesszük a napra a kádnyi hideg vizet, melyet a kútból húzunk fel, és estére megmelegszik. Pofonegyszerű, akár az egyszeregy. Nem kell vízmelegítésre költenünk. Pénztelenek vagyunk. Nagy locspocsot persze nem lehet ebben a csecsemőkádban csapni, amelynek hossza nyolcvan centiméter, szélessége jó, ha a fele, úgyhogy csak kuporogva mosakodhat benne a felnőtt ember.
Az esti tisztálkodási szertartást a gyerekfürdőkádban minden este elvégezzük. Napközben a szőlőben, a kertben dolgozgatunk, trécselünk a szomszédokkal vagy írunk, este fürdünk, ez így megy már évek óta. Mondhatni, derűsen élünk itt, Csemőn, a homokon, Pest és Csemő közt szakadatlanul ingázva, mióta Ladányitól elvált második felesége, és a bírói ítélet nyomán végleg kiszorult nyolcadik kerületi, négyszoba-fürdőszobás lakásából. Neki csak a keskeny, szűk cselédszobát ítélték meg hivatalosan. S mert mosdani csak kell valahol, hirtelen-hamarjában csináltatott magának egy parányi zuhanyzófülkét az immár megosztott lakásba. De a zuhanyzófülkében nem lehet elnyúlni, mint a kádban, ernyedten, nyakig a vízben, stresszoldásra sóvárogva, csukott szemmel ellazulva. Zuhanyzófülkében csak ripsz-ropsz tisztálkodni lehet, ahogy a nehéz, avasolaj-szagú étteremben állva is csak bekapni lehet a pállott marhahúsos hamburgert, a fekete pöttyökkel teli, hideg, rossz minőségű sült krumplit a lélektelenül rálöttyintett gyanúsbarna kecsöppel. Méterszer méteres zuhanyzófülkében, ahol kocódik a könyék a fallal, még Seneca se tudta volna felvágni az ereit. A legnemesebb római erények gellert kaptak volna ebben a mondhatni, pocsék, sárba húzó, iszapos, mindennemű heroizmustól megfosztott közegben, amelyben Ladányi a halálát megelőző másfél évtizedben élni kényszerült.
A Kádár–Aczél korszak utolsó éveiben járunk, a nyolcvanas években, haláltáncban ráng az ország. Már túl vagyunk az 1981-es bukaresti olajdöntésen, amelynek nyomán eldőlt, Magyarország kiszáll a varsói blokkból, de még nyolc év van hátra az 1989-es rendszerváltásig. A két dátum közt ott az ordító, tátongó mélység. Nyolc év feneketlen űr, amelybe Ladányi Mihályt is oly előzékenyen tuszkolták bele a hatalom képviselői. A hősiességétől megfosztott kis magyar glóbusz, a szocialista falansztervilág végnapjai ezek, az értelmiségieket, költőket, írókat is érő zaklatások és macerák időszaka. Hangtalanul dübögnek a politikában a harci dobok, pukkannak az írókat, költőket, színészeket, zenészeket is tizedelő kivégzőosztagok pisztolylövései. Az áldozatok is hangtalanul dőlnek a sírba. Elbert János és az Elbert Jánosok, Szabó Árpád, Fábián Zoltán, Máté Péter, Ladányi Mihály és mártír sorstársaik. 1985-öt írunk. Egy év van hátra Ladányi életéből. Nem emberi léptékűre tervezett műanyag szappantartókon, szörnyszülött kis Trabantokon közlekedünk, Kádár-kutricának csúfolt garzonlakásokban élünk (merthogy ezekben csak zabálni és hízni lehet, moccanni nem, akár disznónak az ólban, ahová egy piedonei méretű reneszánsz figurának, egy michelangelói Mózesnek okvetlenül be kell szorulnia). Jövőnk perspektívája pedig a garzonlakás ablak nélkülire tervezett tenyérnyi teakonyhájában, a betonfalat bámulva sejlik föl előttünk. Besúgók és zaklatóbrigádok, házkutatások, följelentések, feltépve kapott levelek és telefonlehallgatások zátonyai közt kínlódva, szenvedve él az ország. Ahol csak vegetálni, majd belepusztulni képes az olyan szárnyaló, szabad lelkű, briliánsan tehetséges költő, mint Ladányi Mihály.
Sokféle kád van. Először is van szüreti kád. Ilyen Ladányinak is volt, de mivel a szabadban tartotta, hamarosan ellopták csemői présháza udvaráról. Előbb slaggal leszívták benne erjedő meggyborát, majd nem sokkal rá a kádat is megfújták. Aztán van még káposztataposó, fürdő- meg ki tudja, hányféle kád. Sőt van halálra szántak, filozófusok, népvezérek kádja is, amelybe meghalni vonulnak vissza a politikailag kegyvesztettek, hősi korok héroszai és heroinái. Így van Seneca-kád, és van Marat-kád is. Igazi kád nélkül, egy zuhanyzófülkében vagy egy csecsemőfürdető műanyag kádban vajon hogy végezhetett volna magával Seneca, az agg bölcs, Néró nevelője ereit felvágva anélkül, hogy a méltó élethez, a méltó halálhoz szükséges emberi méltósága csorbát ne szenvedett volna? Talán a francia forradalom se úgy alakult volna, ha Marat-nak akkor nem jut tisztességes fürdőkád. Ő se vérezhetett volna el méltósággal, nem lett volna halálba zsongító, átsegítő átalvás a kád vizében a másvilágra, mint ahogy a festő vászna, bár történetileg nem éppen hitelesen, megörökítette Marat-t, ahogy félig hunyt szemmel, félrebillent, fehér kendőbe bugyolált fejjel búcsúlevelét ernyedt kézzel épp a kád mellé ejti. De hát ha egyszer nincs kád a Kádár-rendszerben Ladányinak, akkor nincs kád.
A csemői csecsemőkádban kinyújtózni, igazán fürdeni nem lehetett, csak felhúzott lábbal, biológiailag tisztálkodni, még a mozdulatok szépségétől is megfosztva csak félállati létre lefokozva kucorogni. Ebben a kádban macskamosdássá silányultak az óceánok végtelen vizei, az Amazonas hömpölygő árja, a Niagara, a Zambézi fenséges zuhataga csordogáló lóhúggyá züllött. Évekig abba a kis kádacskába beszorítva élt(ünk), akárha miniatürizált dobozban élne az ember, ahogy Ludvig Askenázy – egyik kedvenc írója – hősei is dobozban élnek. Élnek, ahogy tudnak, vagy inkább, ahogy engedik őket élni, aztán egyszer csak puff, meghalnak.
Pedig micsoda csecsemő kuporog abban a gyerekkádban! 1984-ben ötvenéves. Elmarad a Kossuh-díj. Pedig nagyon várta, remélte. Akkorra már regényes és gazdag alkotói életút áll mögötte. Már kész a leltár. Egy kopaszodó, szomorú férfifej mered ki a sárga műnyag gyerekkádból. Ahogy a dolgok rosszról még rosszabbra fordultak, a nyolcvanas évek elejétől haláláig, 1986. szeptember 21-éig már csak mindenétől, javaitól, gyerekeitől megfosztott, politikailag üldözött pária, sarokba szorított, agyongyötört csecsemőkád-tulajdonos Csemőn. De mindenekelőtt zseniálisan tehetséges költő és műfordító. Halálakor három nyomdakész, még nem publikált műfordításkötetet hagyott hátra (Idegen kedvencei, Palesztin költők, Dinescu-fordítások), amelyet elrekkentettek valakik.
Bölcs emberes mozdulattal veszi kézbe a kád mellé, a fűbe tett szappant, az is olcsó, piros műanyag szappantartóban ázik. Törött szemüvegét már korábban lerakta a kádtól messzebb, óvatosan, nehogy víz érje, vagy rálépjen, ha kiszáll a kádból. Mióta szándékosan törte el volt felesége a szemüvegét, már megtanulta, a versíráshoz szemüveg is kell. Nélküle moccanni se lehet. Ez az egy okuláréja volt, s most az is rokkant, mindkét üvegén repedések szarkalábai.
Aztán ez is elmúlik. Csak a csecsemőkád marad Csemőn. A tönkretiport szemüveget még hónapokig viselte. Mondhatnám, tüntetően, de hát nem tüntetően viselte, hanem mert nem volt pénze újat csináltatni. (Akkor még híre-hamva se volt a nagyáruházakban ma gúlákban álló olcsó tucatáru olvasószemüvegeknek.) Déja vu-élményem támad. Annak a másik, romániai magyar írónak is „csak úgy” lekapták a szemüvegét, és majdnem kioltották fél szeme világát. Költő, író, így írj, ha tudsz! Ne láss. Ne moccanj. Kussolj. Kuporogj egy csecsemőkádban valahol Kelet-Európában, a Kárpátok között, ahol az anyák legtöbbször könnyű álmot ígérnek, aztán csak keserű valóság lesz az egészből.
Élete utolsó éveiben igazi fürdőkádra vágyott. Tágasra, óriásira, amelyben kedvére mocoroghat, ficánkolhat az ember, akár a méhbeli magzatvízben. Ahová akár kettesben is beszállhatunk, meghitten, boldogan, elégedetten mosogatva-mosdatva egymást, mint anyánk tette velünk egykoron. Csempézett, fényben és kényelemben dús fürdőszobára vágyott, amelyben színes, izgalmas fürdősók árasztják fanyar vagy édeskés illatukat, habok haboznak, kacér, színes, puha törülközők, fürdőköpenyek kandikálnak ki a polcokról a hanyagul odahelyezett, párában derengő páfrányok és tükrök közül. Az igazi fürdőkádban el lehet nyúlni, paskolni a vizet, szunyókálni a fokozatosan hűlő vízben, ábrándozni, verset fabrikálni is lehet. Mert az élet akkor szép igazán, ha emberre méretezett, akár a fürdőkád. Élete vége felé már valami szépet, kényelmeset is akart. Belefáradt az örökös zaklatásba, abba, hogy mindig a jövő aszkétája és balekja, a szegénység kárvallottja, míg az őt sanyargató hatalom gazdagon, fényűzően él. Egy valódi fürdőkádat akart hát. Sose kapta meg.
Talán majd holnap. Ha az ötvenedikre nem adta meg a Kossuth-díjat Aczél, talán majd a hatvanadikra. Talán addigra észhez tér ez a Sztálin nevét saját neveként viselő bajuszkirály. Talán egyszer belátja az aczélos hatalom, óriásit tévedett, hogy nem becsült meg eléggé. Így ábrándozott Ladányi Mihály, nem sejtve, hogy szó se lesz elismerésről, sőt éppenséggel megjelölték, mint az áldozati barmot, billogot sütöttek rá, éppen kiváló tulajdonságai, képességei, kiemelkedően fontos társadalmi szerepe miatt mártírszerepet szántak neki a többi Elbert Jánossal együtt.
Feláll, vége a csecsemőfürdetésnek. Kiszáll, ácsorog még egy kicsit tűnődve, vizesen a füvön, meztelenül a sötét, langyos nyáréjszakában. A költő már tiszta, szappanszagú. A József Attila-díj második fokozata befejezte esti tisztálkodását. (Ámuljatok, mai fiatal költők, az átkosban első és második fokozata is volt e kitüntetésnek, mintha azt mondanánk, hogy van első és második osztályú frissességű hal, ami persze nonszensz, mert csak friss meg büdös hal van.)
Egy napon mégis fellázad. Amikor az ötvenedik születésnapjára mégse kapja meg a Kossuthot. Összegyűlik benne a sok sérelem, és robban. Nem szól egy szót se, csak egyik este, fürdés után felkapja a favágó tuskó mellett heverő kisbaltát, és állati dühvel miszlikbe aprítja a sárga műanyag gyerekkádat. Némán csapkod, meztelenül a holdfényben, őrült erővel, mint akinek elment az esze. Nézem, én se szólok. Másnap délelőtt aztán együtt bebuszozunk Ceglédre, és veszünk egy új csecsemőkádat. Majdnem pontosan olyat, mint a régi, csak ez nem citromsárga, hanem narancssárga, és két-három centivel hosszabb, két-három centivel szélesebb. Ladányi Mihály két év múlva halott. Sötét van. Nagyon sötét.