(eligazít-e a történelem...)

Én nem tudom, csalókák-e gyermekkorunk emlékei. Mondhatjuk-e valamiről, amit saját szemünkkel láttunk, saját fülünkkel hallottunk, hogy igaz? Ezek a kérdések akkor fordultak meg a fejemben, amikor a kőszegi Szálasi-bunker feltárásról szóló cikket olvastam a Magyar Nemzet hasábjain. Én ugyanis, s ez kétségtelen tény, ott voltam az egyik, a Szent Korona őrzésére szánt bunker építésekor, sőt jártam is odabent.
A Kálvária-domb alatt szánkóztunk éppen, elöl egy 17 év körüli csinos, sváb lány ült a ródlin, aki néha vigyázott ránk. Az általa vezetett szánkóval sikerült térdhajlaton találnunk egy sebesült fiatal német katonatisztet, aki mankóit eldobva a szánkónkat vezénylő leányzó ölébe pottyant. Úgy látszik, ez az esés jólesett neki, mert pillanatok alatt baráti viszonyba keveredett velünk, s hajlandó volt arra, hogy belülről megmutassa a bunkert. (Ez történelmileg azt jelentheti talán, hogy az építkezést németek felügyelték?) Hosszú, téglákkal borított folyosókra és a mennyezeten égő csupasz villanykörtékre emlékszem. Néhány évvel később, úgy 1948-ban Szász Feri barátommal megpróbáltuk a bunkert felderíteni, hason csúsztunk át vaksötétben az omlásokon, míg inunkba nem szállt a bátorságom. Feri elmászott volna Burgenlandig, mint ahogy ezt később – ’56-ban – meg is tette.
De a Magyar Nemzetben nem erről a bunkerről volt szó, hanem az Óháznál lévőről. Abban a bunkerben Szálasi, a Magyar Nemzetben megjelent írás szerint, 1945. március 27-ig tartózkodott. Távozása után a területet a testőrsége védte. Mi – mármint a családunk – az oroszok közeledtére a Királyvölgyön át kimentünk az erdőbe, s több napon át néhány másik családdal együtt egy félreeső részen az osztrák határ közelében tartózkodtunk. Az utolsó menekültek hírt adtak arról, hogy a nyilasok „fehér zászlókkal” fogadták az oroszokat. Határozottan emlékszem rá, hogy a harckocsik már feltűntek a horizonton, amikor a szüleim visszamentek a városba az ottfelejtett húslevesért. Mi, gyerekek, tízéves bátyám, Ági nővérem meg én, egy erdei úton vártuk őket. A biciklit, amin a bátyám tolta a holminkat, egy pánikba esett német elvette tőlünk.
Mindmostanáig nem igen értettem, hogyan kerültünk egy csata közepébe. Emlékeim hazugságnak tűntek, hiszen Kőszeg, ahogy mondtam, harc nélkül esett el. Én viszont ma is emlékszem a fejünk felett elhúzó lövedékek vijjogására, a gépfegyverropogásra, a tankágyúk dörejére. Az árokban feküdtünk, a bátyám legfelül, a testével védett bennünket. (Máskor pofozni szokott.)
Aztán megjöttek a szüleink, és továbbmentünk egy „biztonságos helyre”. Zengett, csattogott és dörgött minden. Néhány évvel ezelőtt a lányommal megkerestem azt a helyet: 1945-ben egy patak fölött, a domboldalba ásott bunkerben aludtunk. Most tudtam meg a Magyar Nemzet cikkéből, hogy kíméletlen harc folyt a Szálasi-bunker körül, úgy tőlünk másfél kilométernyire. A lehető legjobb helyre menekültünk tehát. A városban szinte egyetlen lövés sem esett.
Néhány „történelmi” adalékkal én is szolgálhatok. A harcok elülte után vállalkozó kedvű kőszegi fiatalok „leszálltak” a Szálasi-bunkerbe. Fadobozokba csomagolt gyümölcsízzel, konzervsajttal, csokoládéval és néhány lóval tértek vissza. Tele volt elszabadult lóval az erdő.
A bunkerben rengeteg élelem volt. Azt nem tudom, hogy a győztes oroszok jártak-e odalent, de a helybeliek biztosan. S most jutott tudomásomra, hogy később a zöld ávósok is. (Végül a bejáratokat berobbantották.)
S hogy ezek után remélhető-e, hogy előkerül ott valami használható tárgyi vagy írásos dokumentum, én nem tudom…
(A mai napon, szeptember 24-én, délután 3 órától Sopronban a Cédrus Art Clubban – Mátyás király u. 34. – várom T. Olvasóimat.)