Jászladány, a bűnös település

Ovastam Magyar Bálint oktatási miniszter úr Levél az egyházi vezetőkhöz című írását a Népszabadság szeptember 26-i számában. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak az emelkedett és patetikus hangvételnek, amelyben a cikk íródott, és amelyet – a kellő hatás elérése érdekében – fokozni már miniszter úr számára is igen nehéz feladatnak bizonyult az irat végére. Talán a miniszter úr úgy véli, így lehet az egyházi vezetők gondolkodására, egyben a lelkére hatni?
Nem csak erről van szó. A jászladányi iskolaügy elindult a zámolyi úton. E zavarodottnak tűnő, a földrajzból kölcsönzött, képzelt képpel arra kívánom a tisztelt olvasó figyelmét felhívni, hogy két valóság alakult ki az iskolaügyben. Az egyik a ma oly gyakran emlegetett virtuális valóság, amelyet az országos média közvetít a Jászladányban kialakult helyzetről. Ez köszönő viszonyban sincs a másik valósággal, amelyet a nagyközség megél, amely problémából az alapítványi iskola gondolata kipattant, s ahogyan – a mi olvasatunkban – törvénytelenül, hatalmi összefogással megakadályozták ennek indulását. A zámolyi cigány családok esetében korábban ugyanez a forgatókönyv játszódott le, mert a falubeliek, az ügyben érintettek teljesen másként élték meg a történéseket, mint amit a média nagy része közvetített az ország közvéleménye felé az üldöztetésről, a kivándorlásról. Egy idő után pedig a felépített virtuális valóság önmagát generálta tovább. Sajnos, Jászladányban a virtuális valóság építői és gerjesztői ugyanazok a polgárjogi harcosok, és fegyverhordozóik is ugyanazok talpig vértben, mint Zámoly esetében voltak. Kétéves aktív munkájuk eredménye a ma tapasztalható állapot, amelyet Jászladány kapcsán úgy sikerült elérniük, hogy minden helyi szakpolitikai kérdést cigánykérdésként kezdtek beállítani.

A miniszter érdeke

Az egyik lényeges különbség a két település esete között, hogy most egy miniszter is érdekeltté vált a virtuális valóság továbbgenerálásában. Azok a szakszerűtlen és elsietett intézkedések, amelyek augusztus utolsó és szeptember első napjaiban az ügyben a hivatalos szervektől napvilágot láttak, hogy az iskola indítását megakadályozzák, a legmagasabb szintekig teszik érdekeltté a kormányzat ezen ágazatát abban, hogy elkendőzze a tényeket. Remélem, a közvélemény felfigyel a miniszteri önigazolások sorozatára, amely a médiában nap mint nap zajlik az ügyben. Innentől kezdve a harcosok hátrébb is léphetnek, most már a miniszter elvégzi a munka „piszkos” részét. Hadd idézzem itt Horváth Aladár kamerákba mondott mondatát, amelyet akkor tett, amikor az illegális lakásfoglalók rendőri eltávolítását akadályozta, és bilincsbe verve vitték el a helyszínről: „Ez Magyarország!”

Falak pedig nincsenek

Arra a fölépített sztereotípiára hívnám fel a figyelmet, amely szerint a jászladányi alapítványi iskolát indítók a rasszisták, a szegregációt okozók, a szegényeket és cigányokat kirekesztők, a falakat felhúzók. Apropó, falak! Ez egy remek, mindenki képzeletébe beugró kép a kirekesztés érzékeltetésére – például a berlini fal esete –, csak a valóságban a gond ezzel ott van, hogy a jászladányi általános iskolában egyáltalán nem is voltak a két iskola között falak, de ez a virtuális valóságban nem számít. Ebben a kamerák előtt zajló egyenlőtlen színjátékban Jászladányra a bűnös település szerepét osztották, amelyből a tények és minden erőfeszítése ellenére nem engedik szabadulni.
Hol is kezdődött mindez? Ott, hogy a kisebbségi önkormányzat vezetője 2001. május 18-án, egy helyi fórumon, amelyen a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke is részt vett, kijelentette, hogy „a Ladányon élő magyar lakosság több mint fele cigányellenes és fasiszta nézeteket vall”, és ezek a súlyos szavak a megyei újságban szó szerint meg is jelentek. Hogy mikor sikerült az Oktatási Minisztérium kapuin is bejutnia ennek a politizálási stílusnak, nem tudom, talán a választópolgárok igen.
A jászladányi oktatási helyzet – amely az ország több száz másik településén is a hideg valóság – nem érdekli a szaktárcát, mert lefoglalja magát azzal, hogy a virtuális valóságban folytatott egyenlőtlen vitában játszik győzelemre. Ezt teszi minden bevonható eszközzel, még az egyházi vezetők felszólítása árán is. Legújabban pedig az Országos Közoktatási Tanácsból kíván kicsiholni egy szakmainak tűnő állásfoglalást a jászladányi kezdeményezés mélységes elítélésére. A fél ország, de fogalmazhatok úgy is, hogy Hunnia jelenlegi valós oktatási problémája sokakat nem érdekel: például az, hogy csak Jászladányban a 730 iskoláskorú gyermekből közel 100 eljár más, környező települések általános iskoláiba tanulni. Mi lehet ennek az oka? Hogy az iskolákban a gyermekek biztonsága és a házirend betartása tragikus képet mutat? Hogy a hagyományos oktatási rendszerben, ahol a településen egy iskola működik, nem mindenki találja meg az igényének megfelelő képzést? Hogy az egyes gyermekek tanulás iránti passzivitását hogyan oldjuk fel? Hogy egyelőre a cigány gyermekek egy csoportja más ritmusban és más módszerekkel tudja befogadni a tananyagot?
Jászladány nem tétlenkedett. Úgy véltük, a település problémáit nekünk kell megoldanunk, ezért megszületett a válasz: hívjunk életre egy alapítványi általános iskolát. Nem találtunk ki újat, hiszen az országban 400 helyen működik ilyen iskola, miért ne próbálnánk meg ezt a nagyközségünkben is. Gondoltuk, ami eredményre vezet, és amit a törvények megengednek Budapesten vagy bármely nagyvárosban, azt miért ne tudnánk Jászladányon is megvalósítani? Az élet nem igazolta e logikus felvetésünket. Egy az önkormányzás jogával felruházott település, a törvényes keretek között kitalál a problémájára egy megoldást, ennek megvalósulását az utolsó pillanatban az államhatalom törvénytelen eszközökkel megakadályozza, majd ajánl valami mást, amelyet integrációs programnak hívnak, mert újabban ez az egy üdvözítő út létezik a magyar oktatáspolitikában. Aki mást igényel, üldözendő, bűnösnek, kirekesztőnek bélyegezendő. Hogyan is szólt a három T-s kultúrpolitika? Tiltott, tűrt, támogatott. Az 1980-as években még létezett a megtűrt kategória, ma, 2002-ben, ha a központi szellemi irányvonallal nem egyezik valamely kezdeményezés, nincs tolerancia, csak „aczélosan” az első T érvényes, és ezt az akaratot érvényre lehet juttatni egy remek eszközzel: a médiában felépített virtuális valósággal. A média pedig díjazza az emelkedett vagy patetikus hangvételt, és a színpadon még a túlfokozottság sem feltűnő, de ha a színpadról lejövünk a gyakorlatias vidéki valóságba, és ugyanabban a stílusban szólunk, az már ripacskodásnak tűnik.
Megértem a meghatározó országos politikai erők törekvését a médiában zajló politikai napirend állandó tematizálására. Ennek következtében belekényszerülnek a virtuális valóságban róluk alkotott kép állandó javításába, amely egy felfokozott jelenlétet és sokszor harcot igényel. De nem eshetnek abba a hibába, hogy a virtuális világban alkotott képről el is hiszik, hogy az a valóság. Az ideális az lenne, ha a virtuális kép és a valóság egybeesne, de ez majdnem lehetetlen, mert tisztában vagyunk a relativitáselmélet lényegével. A mindennapok adta valóságban a politikum szerepe, hogy az emberek életét nyomasztó problémák végére járjon, felvállalja azokat az ügyeket, amelyek megoldásával javul a társadalomban élő embercsoportok helyzete. Ha elhagyja ezen ügyek képviseletét, és csak a médiában róla kialakult kép sértetlenségére ügyel, az végzetes hibának bizonyulhat. De ha a szőnyeg alá söpri a felmerülő problémákat, vagy félreértelmezi a kialakult helyzetet, vagy nem tolerálja a problémára történő más megoldási javaslatokat, az is hatalmi arroganciához vezethet. Ezért kell először alaposan tájékozódni, majd csak ezt követően dönteni, mert ha fordítva történik, akkor például egy települést könnyen tönkre is lehet tenni, azzal a hatalommal, amely egy oktatási miniszter kezében összpontosul. Azzal a két éve tartó kiállással, amelyet Jászladány tanúsított az alapítványi iskola ügye mellett, a jogállamiság, az alkotmányosság, az önkormányzatiság és egyben a szellemi tolerancia próbájává tette e kérdést.

Az igazság pillanata

Fentebb azt írtam, hogy a jászladányi iskolaügy elindult a zámolyi úton. Létezik egy másik különbség is a két település összefüggésében kialakult helyzet között. Mégpedig, hogy Zámoly esetében nem volt ez idáig egy olyan egzakt pont, amikor a médiában felépített virtuális kép szembesülése megtörtént volna a valósággal. A jászladányi ügy esetében van ilyen időpont: 2002. október 20.

A szerző Jászladány polgármestere