Felismertem a sztárokat, ettől Vitray iszonyat ideges lett

A Forma–1-ből ismert, egykor Angliában, most az Egyesült Államokban élő magyar újságíró, Frankl András előtt még mindig minden kapu megnyílik. Élete kész regény, s már az is csoda volt, hogy 55 évvel ezelőtt egy magyar újság a fényképeit közölte. Frankl András Monacóba ugyanúgy jár haza, mint Budapestre, s nem sokkal az idei Forma–1-es Magyar Nagydíj előtt velünk is találkozott.

Frankl András a Hungaroring célegyenesében, a Forma–1-es világbajnok Max Verstappent is alkalmazó Red Bull versenyautójával. Fotó: Csudai Sándor

– Teljesen véletlenül láttam egy videófelvételt az 1987-es wimbledoni férfi egyes döntőjéről a minap. Néhány perccel azok után, hogy Jannik Sinner megnyerte az idei finálét. Tudja, mi tűnt fel elsőnek? Hogy a híres-nevezetes wimbledoni centerpályán még mindig ugyanannyira kopott a fű, mint 38 évvel ezelőtt.
– Hát persze! Szerencsétlen angolok ezzel tényleg nem tudnak mit kezdeni – mondta lapunknak Frankl András. – Abban az országban, amelyben külön mesterség a fű felügyelete. Képzelje el, mi lenne, ha a királyi család skóciai kastélyának a kertje így nézne ki Balmoralban. Olyan botrány robbanna ki, amit még nem látott az öreg Anglia. De Wimbledon más. Itt még a kopott füvet is elnézik az emberek, csak ott lehessenek, felvehessék a hatalmas kalapjaikat és megehessék a tejszínhabbal nyakon öntött epreket. Nekik ez számít, más nem. A külsőség és a hagyományok.

Frankl András sokszor látta ezt a borzalmas állapotban lévő füvet és Novak Djokovicsot is Wimbledonban
(Fotó: AFP/Henry Nicholls)

Frankl András szerint Wimbledon örökké az marad, ami volt

– Igen, ugyanakkor mégis van számomra egy pozitív üzenete ennek a dolognak. Hogy Wimbledon 2025-ben sem más, mint volt 1987-ben. Hogy ezt nem falta még fel a mindent megváltoztatni akaró, modern pénzvilág. Hogy nem tudott jönni egy milliárdos szaúdi befektető, akinek a szavára Wimbledont kidobták volna, s azt mondják: legyen inkább ez Rijád. Nincs igazuk azoknak, akik ezt így látják?
– De igen, miközben nem egy ilyen milliárdos tényleg ott veri az ajtót, hogy hagyjuk már az ócska hagyományokat meg a pudingot evő angolokat. Wimbledon – szerencsére – még nem fordult ki teljesen önmagából. Hogy ez meddig maradhat így, azt nem tudom megmondani, mert szinte egész Angliát eladták már. Az nagy dolog, hogy a 2025-ös Wimbledon – ha nem is teljes mértékben, hiszen a pályák melletti vonalbírókat felváltották már a gépek – majdnem ugyanolyan, mint az 1987-es. S ez jól van így.

– Ha elmegy Silverstone-ba, a Forma–1-es Brit Nagydíjra és összehasonlítja a mostani állapotokat a harminc évvel ezelőtt látottakkal, mit tapasztal?
– Ne is folytassa, mert semmit sem lehet összehasonlítani. Szinte csak a pálya vonalvezetése maradt meg, minden más megváltozott. Az angolok nem tiltakozhattak, meg kellett tenniük azokat a lépéseket, amelyeket az új amerikai tulajdonosok megköveteltek, mert ha nem teszik meg, szemrebbenés nélkül kivágják őket a versenynaptárból. A Forma–1 amerikai tulajdonosa ugyanezt teszi Monacóval is. Ott kicsit nehezebb a dolguk, de egy falat már lebontottak. 

Nézze meg a 2026-os versenynaptárban, mikor lesz a Monacói GP. 2026. június 7-én. Az eddig szentnek számító május végi időpont ment a levesbe. Ki hitte volna mindezt?

Földrengésszerű változás mindez Monaco életében. Hogy miért? Mert eddig a Cannes-ban rendezett filmfesztivál és a Forma–1 nagyjából összeért. Az amerikaiak ennek vetettek most véget. 

Mit keres a Forma–1 Azerbajdzsánban?

– Monacónak amúgy is össze kellene szednie magát, mert eljött az a pillanat, amikor már a versenyzők is látványosan utálják ezt a versenyt. Legalábbis a nyilatkozataikból mintha ez jönne le, nem?
– Azért álságos ez az egész, mert ugyanezek a versenyzők, akik most sírnak, nagyon szívesen élnek a nagyhercegségben, ahol nem kell adót fizetniük, s ahol a magánéletüket is jobban óvhatják. Ezt mind Monacónak köszönhetik. Értem én, hogy unalmas két órán át egyetlen előzés nélkül körözgetni ott, de ez régen sem volt másképp. Mégsem olvashattam soha olyat Manselltől, Sennától vagy Prosttól, amiben nekimentek volna ennek a versenynek. Ők még úriemberek voltak. Monacóval szemben én elfogult vagyok, szerintem, ha ez a verseny kikerülne a naptárból, az egész Forma–1-et ki lehetne dobni a fenébe. Ez az egyetlen futam, amire még a világról semmit sem tudó amerikai feleségek is elmennek. Azerbajdzsánba nem. Monacóba igen. Ez persze kevésbé fontos. A fontos az elegancia, a hagyományok tisztelete, s azért mégsem lehet mindent a szemétbe vágni. Még akkor sem, ha most ez a nagy divat. Mondhat bárki bármit, nyafoghatnak a versenyzők, ha valaki háromszor nyerni tudott Monacóban, akkor annak súlya van. Ha háromszor megnyered az azeri futamot, az nem érdekel szinte senkit.

– Látom, nagyon beakadt önnél ez a szerencsétlen azeri futam.
– Semmi bajom velük, tőlem ugyanúgy lehet ott is verseny, ahogy van Las Vegasban, egy szálloda parkolójában. De azt senki se akarja nekem elmesélni, hogy Baku ugyanaz, mint Monza. Vagy Monaco. Vagy a Hungaroring. Mert nem ugyanaz, nagyon nem. Fejlődhet akárhogyan Baku, lehet annak a belvárosa olyan, mint New York, akkor sem lesz az egésznek olyan hangulata, mint a pesti belvárosnak. Ezt azonban a jogtulajdonost nem érdekli. 

Monaco nélkül nincs értelme a Forma–1-ről beszélni (Fotó: AFP/Nicolas Tucat)

Ők csak a pénzt nézik, meg azt, hogy mennyit lehet ebből az egészből kivenni. Szerintem jelenleg a Forma–1-es helyszínek közül Silverstone, Monaco, Monza és Budapest nincs veszélyben. S ez utóbbit nem az elfogultság mondatja velem, hanem az, hogy a mostani pályafejlesztés után a Hungaroring tényleg világszínvonalú lett.

 – Vajon mit szól ehhez az előző Forma–1-es cézár, Bernie Ecclestone? Ön szerint nézi még egyáltalán a mostani versenyeket?
 – Olyannyira nézi, hogy találkoztam vele az Osztrák Nagydíjon. Díszvendégként. Bernie mindent tud. 

A felesége, Fabiana Flosi a Nemzetközi Autósport-szövetség régiós igazgatója Dél-Amerikában. Kell ennél többet mondanom?

Bernie most a gyerekeit pátyolgatja, mert erre is van ideje. Hogy tetszik-e neki az, ami a sportágból lett? Ebben nem vagyok biztos, de Ecclestone udvarias ember, nem nagyon kritizál semmit sem. 

– Ön végig tud még nézni egy-egy Forma–1-es versenyt?
– Az első kört és a befutót mindenképpen. Hogy a kettő között mi történik? Azt inkább hagyjuk. 

– Unja?
– Akadnak ilyen pillanatok is. Amikor valaki nagyon vezet és hátul sem történik semmi érdekes. Sőt, középen sem. Ezek valóban nem az én perceim. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy két órán keresztül tűkön ülve bámulom a mai pilóták versenyzését. 

Ezért lett nagyon ideges Vitray Tamás

– Ki fedezte fel önt a Magyar Televízió számára?
– Az unokatestvérem, Illés Éva 1959-től a Magyar Televízióban dolgozott, ő mondogatta azt, hogy próbáljam ki magam a média világában. 1956-ban disszidáltam, majd 1970-ben elkezdtem Angliából fényképeket küldeni az Autó-Motor című lapnak. Ezek megjelentek, mert másnak esélye sem volt arra, hogy Magyarországról Angliába utazva ezeket a fotókat elkészítse. Az akkori magyar médiaviszonyok között könnyen terjedt a hír, hogy itt van egy Angliába szakadt magyar pali, aki előbb képeket küldött, majd cikkeket írt. Egy disszidens. Csak sportról írtam, meg néha a genfi autószalonról is. Ezeket a cikkeket mindig úgy kezdtem, hogy milyen csodálatos volt a Lada standja. 

Tudtam, ha megdicsérem a szovjeteket, onnantól fogva már magasztalhatom a nyugati autógyártókat.

A tévé számára Radnai János fedezett fel. Először Dávid Sándor és Gyulai István engedte meg, hogy melléjük üljek. Később Vitray Tamás is, de mellette nem volt könnyű megszólalnom. Meg aztán nem is nagyon örült nekem. Attól kapott gutaütést, hogy én minden sztárt megismertem Wimbledonban, ő meg nem. Megjelent egy számára ismeretlen pali a képernyőn, azonnal mondtam, hogy ki ő, meg hozzátettem egy sztorit. Vitray erre nem volt képes, s szerintem ez módfelett bosszantotta őt. Ebből a szempontból Dávid Sándor és a feledhetetlen Gyulai Pista sokkal kedvesebb és előzékenyebb volt. 

– Annak idején sosem érezte azt, hogy jobban ért az adott sportághoz, mint azok a profik, akik ezt közvetítették?
– Ha most megírja az igazat, nekem végem, de… Kimondom, volt ilyen is. Különösen a Forma–1 esetében, ahol sokat lehetett beszélni. A teniszben azért nem lehetett ez egyszerű, mert az alapelvem az, hogy játék közben nem szabad megszólalni. Nem törtem senki babérjaira. Csupán azt éreztem, hogy jobban tudtam szórakoztatni a tévénézőket, mint az akkori profik. Félre ne értsen senki, nincs hiányérzetem. 

Gyulai István (balra) és Ayrton Senna az első magyar Forma–1-es versenyen, 1986-ban (Fotó: Fortepan)

Engem már az örömmel töltött el, ha a nyolcvanas, kilencvenes években egy-egy futamon megszólalhattam. 

1986-ban azt írták rólam az akkor mindenható tévékritikusok, hogy Gyulai és Frankl volt az első Magyar Nagydíj két legfegyelmezetlenebb embere a közvetítésben.

Mert állandóan beszélni akartam, tele voltam sztorival, nyomtam volna, ami a csövön kifért. Ám azt a futamot Knézy Jenő és Dávid Sándor közvetítette. Ők fent ültek a fülkében, elzárva mindentől, keveset érzékelve abból, ami lent, a pálya mellett zajlott. Egykoron a kétszeres világbajnok Graham Hill meghívott közös síelésre. Táncolhattam Jackie Stewart feleségével. Szabad bejárásom volt Bernie Ecclestone külön lakóautójába. Jim Clark barbecue-partiján állandó meghívott voltam. Csoda, hogy mindezt el akartam mesélni az első Magyar Nagydíjon?

Miért jó egy Ferrariban üldögélni?

– 87 évesen sosem akarta még abbahagyni a melót? Az utazgatást? A nyüzsgést?
– Soha. Engem az éltet, ha írhatok egy-egy cikket a Ferrari magazinjába. Ezer év után tudtam meg, hogy az egyik szomszédom San Franciscóban ennek a magazinnak az előfizetője. Én ettől olyan boldog lettem, hogy elmondhatatlan. A sport az életem és a legfőbb hobbim is. Ezek mellett jó operába járni, egy-egy operettelőadást megnézni, esetleg egy múzeumba elmenni. Mert nem akarom azt, hogy sportszakbarbárnak tekintsenek. Vannak olyan dolgok, amiket egyre kevésbé szeretek. A repülés, az ezzel járó tortúra sokszor megvisel. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy hajnalok hajnalán egy szálloda medencéjéhez azért kell lerohanni, hogy legyen esélyed egy pihenőágyat szerezni. Ezekhez már tényleg öreg vagyok. De egy-egy jó autóért a mai napig tényleg megőrülök.

– Jó, hogy mondja ezt, mert igazából mindig érdekelt, hogy miért jó egy Ferrariban üldögélni?
– Mielőtt erre válaszolok, elmondom, hogy 1983-ban két angol kollégával és egy Rolls-Royce csodával érkeztem meg Magyarországra. A kocsi amúgy nem a sajátom volt, hanem erre az útra kaptuk egy cégtől tesztautónak. 

A két angol ember, aki azért látott már egyet s mást, az egész úton azért könyörgött, hogy Trabantot vezethessen. Volt akkor egy barátnőm, az ő gépszörnyét adtam oda az angoloknak.

Szinte megőrültek a boldogságtól. De beülni egy Ferrariba, az valami más, kimondhatatlan életérzés. Az a hang, az a vonalvezetés, istenem. Olyan ez, amikor odahaza egy rossz zongorán játszol, aztán egyszer csak egy Steinway vagy egy Bösendorfer előtt ülhetsz.

– Melyik volt élete legjobb kocsija, amiben ülhetett?
– Néhány héttel ezelőtt egy 1100 lóerős Lamborghini. A Golden Gate híd alatt álltam meg vele, ott készítettem pár fotót, majd a nem messze lévő jachtklubba mentem. A parkolóban nagy tömeg gyűlt össze, mindenki be akart szállni ebbe az autóba. Felnőtt, meglett, komoly emberek. Olyanok voltak, mint a kisgyerekek. Persze, ez nem az én kocsim volt, mert a világon nincs annyi pénz, hogy ezt kifizethessem. Engem örömmel töltött el a nagy érdeklődés, hogy boldognak láttam vadidegen embereket csak azért, mert megérinthettek egy ilyen kocsit. 

Vitray Tamás azért volt ideges, mert Frankl András az összes sztárt felismerte (Fotó: Fortepan)

Én ilyen vagyok. Vitray kérdezte meg tőlem egyszer, mi a jó nekem abban, hogy én mindenkinek segíteni próbálok? 

Azért volt álságos a kérdése, mert nagyon jól tudta, hány tévés kollégájának küldtem angliai meghívóleveleket azért, hogy kijöhessenek, dolgozhassanak. Én voltam az, aki teljes felelősséget vállaltam ezekért az emberekért, ha véletlenül valamelyikük disszidált volna, nekem végem.

Hotelszámlákat gyártottunk azért, hogy egy-egy kolléga az így megtakarított pénzből hozzájusson olyan gyógyszerekhez, amihez Magyarországon akkor nem volt esély hozzáférni. Kicsit más világ volt ez akkoriban.

– Milyen tervei vannak még az életben?
– Megváltozni már nem fogok és nem is szeretnék. Amíg fizikailag rendben vagyok, amíg síelni, biciklizni tudok, nagy baj nincs. Szaladni már nem tudok, így marad az állótenisz. Nem sajnáltatom magam, nincs miért. Az szomorít el, hogy milyen sok nagyszerű kollégám nincs már köztünk. Gyulai Pista, Knézy Jenő és a többiek. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy az élet mennyire jól osztotta nekem a lapokat. Tény, hogy mi, öregek már kevesen maradtunk. Azért van két olyan kollégám, akivel mindig nagyon szívesen beszélgetek és kiválóan érzik magukat. Az egyik Kaplár F. József, aki annak idején olyan jóképű férfi volt, hogy a tévé hátsó kijáratán kellett kimenne, mert elöl várták a csajok. A másik Egri János. aki nálam is idősebb, de fantasztikusan tartja magát és még mindig teniszezik, jégkorongozik. Egri sem áll meg soha, állandóan úton van, mindig csinál valamit. Akárcsak én. 87 évesen sem szeretnék erről az életmódról lemondani.

Három téli olimpián vezette a magyar bobot Frankl András fia

– Szakmailag mire a legbüszkébb az életében?
– Azokra a kitüntetésekre, amiket a Hungaroringen kaptam. Nem egy ilyet tettem be otthon a szekrényembe. Ott tudják a legjobban, mennyit tettem azért, hogy a Forma–1 Magyarországon gyökeret ereszthessen. Soha nem felejtem el, 1986-ban az első verseny előtti kedden a magyar határőrök Hegyeshalomnál feltartóztatták az összes csapatkamiont. 

Frankl András nem bán semmit sem (Fotó: Csudai Sándor)

Nem akarták őket átengedni. Rohantunk le a határra, útközben matricákat gyártottunk, amelyekre ráírtuk, hogy Magyar Nagydíj, ezeket nyomtuk a kamionokra, majd ott győzködtük a fináncokat, hogy ne szórakozzanak már, mert nem lesz vasárnap verseny. Van olyan csapatkamion, amin a mai napig ott van ez a matrica. Ez az egyik.

A másik, hogy Gyulai István és az egykori MOB-elnök, Schmitt Pál vezetésével megalakítottuk Magyarország bobcsapatát, amely a fiam vezetésével három téli olimpiára is kijutott.

1994-ben, Lillehammerben a kettesbobok mezőnyben Gyulai Miklós és a fiam, Nicholas versenyzett. Négy évvel később, Naganóban a fiam és Pintér Bertalan mellett Pallai Péter és Zsombor Zsolt ült a járműben. 2002-ben, Salt Lake City-ben pedig a gyermekem és Gyulai Márton mellett Zsombor Zsolt és Pintér Bertalan. A 2006-os játékokon is ott volt a magyar bobcsapat, de abban Nicholas már nem versenyzett. Ha van valami, akkor az ifjabbik Frankl három olimpiai szereplése az, amire mérhetetlenül büszke vagyok.

– S mi az, amit a legszívesebben kitörölne az életéből?
– Kemény kérdés. Szívesebben születtem volna tíz évvel később. Soha senkit nem bántottam, nem emeltem kezet senkire. Az én életem olyan volt, amiről anno Édith Piaf is énekelt. Non, je ne regrette rien. Azaz: nem bánok semmit sem.

– A hagyományok tiszteletével és Wimbledonnal kezdtük ezt az interjút, fejezzük is be ezzel. A Brit Királyi Autómobil Klubba még mindig csak nyakkendőben lehet belépni?
– Ó, hogyne! Ott aztán nem engednek a negyvennyolcból. Vagyis, néha igen. 102 éves ez a klub, s képzelje, a nyári nagy melegben már nem kell nyakkendő. Ők sem a régiek már. 

Tudja, amikor azt hallom, hogy a Sydney-ben lévő csodás operaházban rövidnadrágban is be lehet menni vagy azt látom, hogy Londonban a Royal Albert Hallban már semmi elegancia nem kötelező, akkor azért elgondolkodom.

De valahol megértem az ausztrálokat, hogy engedékenyebbek. Nem várják el, hogy valaki, aki 24 órán át utazik oda, még nagyestélyit is vigyen. Ma már annak örülnek, ha bárki bemegy ezekre az előadásokra. Nincs ez így jól, de a világot én már nem tudom megváltoztatni.