Lehet-e ígéreten közlekedni?

Volt egy szomorú roncs a Dunán, több mint fél évszázadig csak a csonka pillérek mutatták az Esztergom és a szlovákiai Párkány közötti, 1944-ben felrobbantott Mária Valéria híd helyét. Nyugati gondolkodású ember meg sem érthette, hogyan telhet el úgy a huszadik század második fele, hogy a kontinens első számú vízi útja fölött, az ezeréves érsekség székhelyén nem építenek újjá egy fontos hidat. Mi, magyarok legalább tudtuk az okát: nem akarták híddal könnyíteni az átjárást a kettévágott Esztergom vármegye itteni és ottani magyarjai közt, elég volt ahhoz a rozoga kis átkelőhajó, ha nem zajlott a jég a folyón.
A rendszerváltás után eltelt újabb négy-öt év, mire elindult valami. Sürgető újságcikkek nyomán, s az öntudatra ébredő helyi polgárok kezdeményezésére végre napirendre került a hídépítés, a terv elnyerte az Európai Unió támogatását is, a PHARE-program állta a megvalósítási összeg felét, csak negyed-negyed részbe került a két országnak. Mégsem történt semmi. Hiába álltak készen a tervek és a hazai kivitelezők, az 1994 és ’98 között kormányzó Horn–Kuncze-koalíció egy szalmaszálat sem tett keresztbe a Dunán, Kovácséknak fontosabb volt a gyors alapszerződés meg a mutyizás Meciarral, mint a híd. (Ők inkább a gátépítésben voltak érdekeltek.) A PHARE-támogatás is veszélybe került a halogatás miatt, de a kormányváltás következtében felgyorsultak az események. Bár a Fidesz választási ígéretei között nem szerepelt a híd – Orbán Viktor sem vállalt „személyes garanciát” az újjáépítésre –, 1999. szeptember 16-án a magyar kormányfő és szlovák kollégája aláírta a szerződést. A környékbeli emberek napi programjává lett az építkezés csodálása, a 2001. október 11-i hídavatás tízezreknek marad felejthetetlen emlék, a határátkelő azóta zarándokhellyé vált.
A hét végén a Mária Valéria híd 1895. évi születésének évfordulóját ünneplik az esztergomi – és a túloldali – polgárok, együtt azokkal a politikusokkal, akik időközben ellenzékbe kerültek. A kormányon lévők aligha lesznek ott, nemrég estek túl az első száz, hivatalban töltött napjuk megünneplésén, Medgyessyt pedig már akkor kifütyülték a városban, amikor még a kódját sem ismerték. Nincs okuk a szocialistáknak emlékeztetni az embereket ígéreteikre sem, amikor úgy fest, hogy a kampány során hangoztatott közlekedésfejlesztési céljaikat legfeljebb viccnek szánták. A miniszterelnök mindenre kiterjedő, „személyes garanciája” mellett beharangozott, 2006-ig megvalósítandó útépítési programnak, amelynek végére 800 kilométerre kellene nőnie a hazai gyorsúthálózatnak, a dolgok jelen állása szerint a fele sem igaz: a közlekedési és a pénzügyi tárca már a program kurtításának mértékén vitázik. Még jó, hogy az M3-as autópálya újabb szakasza, az új Tisza-híd és az M7-es felújítása az előző kormány idején olyan készültségi fokot ért el, hogy Medgyessynek novemberben lesz mit látványosan átadnia.
Ígéreteken nem lehet autózni, nem lehet átkelni egyik partról a másikra. Nem lehet sehová sem jutni, ha ugyanazok a politikusok, ugyanolyan szemlélettel és igyekezettel ugyanott folytatják, ahol 1998-ban abbahagyták. Az a régi-új SZDSZ-es közlekedési államtitkár például, aki 1997-ben a magas autópályadíjak miatt tiltakozó alföldi polgármestereknek azt mondta: ha azt akarjuk, hogy a tőke jól érezze magát nálunk, nem szabad elkedvetlenítenünk holmi protestálással, most azzal foglalatoskodik, hogy hazaiak helyett külföldi cégek folytassák az útépítéseket.
A híd azonban Esztergom és Párkány között biztosan áll.