Más nap?

Egy évvel ezelőtt ilyenkor a világ alig ocsúdott a döbbenet okozta bénultságból. A többség úgy hitte, más napra ébredt, olyanra, amelytől már semmi sem lesz úgy, mint azelőtt. Az egyenes adásban közvetített, azóta ezerszer megismételt rémtörténet képeit, a tornyok omlását valóban nem lehet feledni. Az is tény, hogy a terror ilyen durva és semmivel nem igazolható megnyilvánulása nem csak az amerikaiakban rombolta le a sebezhetetlenség mítoszát. A bizonytalanság, a félelem érzése az egész világot hatalmába kerítette. Azóta azonban bebizonyosodott, hogy mindezek ellenére is elsietve minősítették sokan korszakváltónak az Amerikában elkövetett terrorcselekményeket. Nem ismerhetők ugyanis fel olyan hosszú távú változások körvonalai, amelyek ebből a katasztrófából indulnának ki.
Ha történelmi fordulóponttá nem is vált szeptember 11., a világról alkotott képünket mindenképpen megváltoztatta. Az egy évvel ezelőtti tragédia ugyanis ráirányította a figyelmet a szőnyeg alá söpört problémákra, arra, hogy rossz irányba megy a világ. Felerősítette a hidegháború vége óta tartó útkeresés bizonytalanságát, az új globális kihívásokkal, köztük a terrorizmussal szembeni tehetetlenséget. Másképpen nézünk azóta a világra. Nem véletlen tehát, hogy rossz érzésekkel teli nyomasztó évet hagytunk a hátunk mögött. Egyrészről határozottan kirajzolódnak a veszélyek, míg másik részről szembetűnő a cselekvés hiánya. A kihívások között ugyanis nemcsak a terror új hullámáról van szó, hanem például környezetünk olyan problémáiról, mint a globális felmelegedés, vagy az egymást érő természeti katasztrófák. De említhetnénk a szeptember 11. után kettős gödörbe került világgazdaság mélyülő válságát, vagy a politikai kérdések között a közel-keleti helyzet egyre kiáltóbb megoldatlanságát. Aggasztó az is, hogy a terrorizmus elleni biztató és látványos nemzetközi összefogás ellenére egy év alatt az Egyesült Államok és Európa között lazábbak lettek a kötelékek, sőt néhol el is szakadtak. A tálib rendszer gyors megdöntése sem nyugtathatta meg igazán a világot, hiszen az al-Kaida él, s egyes szakértők szerint erősebb, mint valaha. Ráadásul csak fokozta a világ rossz érzéseit, hogy a terror gerjesztette félelem egyfajta önkorlátozást, bezárulkozást, a szabadságjogok megnyirbálását vonta maga után. Mindezt tetézte az általános elbizonytalanodás, az irányok elhalványulása, amelynek legszembetűnőbb jele, egyben egyik fő oka a világ egyedüli szuperhatalmának megrendülése. Amerikát ugyanis láthatóan elszabadult csónakként sodorják az események, így egyelőre képtelen stabilizáló szerepét betölteni.
A gyászév azonban letelt, a világ szabadulni igyekszik rosszkedvétől, és reménykedve előre néz. Abban bízik, hogy helyrebillen a kizökkent idő, ismét megindul a fejlődés. Ehhez azonban a világnak az egy évvel ezelőtti események tanulságát levonva újra kell értékelnie önmagát. Az Egyesült Államoknak például nem úgy kell megmutatnia erejét, dinamizmusát, hogy jogos indulatától hajtva egyoldalúan reagál a terrorizmus veszélyére, s a nyers erőt teszi doktrínája alapjává. Az sem járható út, ha a történtekből olyan következtetést von le, hogy saját vélt vagy valós érdekeit követve sorra kitér a világért közös felelősséget garantáló – nemzetközi bíróság, kiotói egyezmény – globális egyezségek elől. Csakis így remélhetjük, hogy a nyomasztó hónapok után más nap, valóban más év virrad ránk.