MI A MAGYAR?

Már a budai jogkönyv szerkesztői szükségesnek látták, hogy a veszett ebek ellen intézkedjenek. Egyik szakasza kimondja, hogy a veszett kutya által okozott bajokért a tulajdonosa felelősséggel tartozik, még akkor is, ha az az ember, kit megtámadott, agyonverte az állatot; hasonló felelősséget állapít meg 1370-ben a szepesi városok municipális jogkönyvének 73. szakasza. A szörnyű betegség gyógyítása sehogy se ment, bár sok mindent megpróbáltak ellene, a kőrisbogártól egészen addig a homeopata elvig, hogy a kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani… a jó Csapó József doktor, Debrecen városának híres orvosa még 1791-ben is azt ajánlja, hogy veszett ebek marása után „a seb tüzes vassal mélyen beégettessék, mely égett sebre osztán a megveszett állat szőrit rá kell kötni, ennek fölibe pedig köttessék a therjék”.
Ma már sokan nem tudják, mi volt tulajdonképpen ez a régi nevezetes orvosság, melynek magyar neve a theriaca-ból, ez pedig a görög thér-ből (vadállat) ered, mert eleinte mindenféle vadak harapását gyógyították vele, később azonban nagyon is általános gyógyszer lett: mindenféle mérgek ellenszeréül, továbbá pestis és más fertőző bajok ellen használták. Ebből értjük meg, hogy miért kéri olyan nagyon Báthory András 1554-ben Nádasdy Tamást arra, hogy küldjön neki egy kis jóféle terjéket, mivelhogy „ez országban szerinszerte nagy döghalál vagyon, igen környül vett az pestis”. Az erdélyi előkelő urak rendszerint a török útján szerezték meg a jóféle (velencei vagy levantei) terjéket. Így 1576-ban Báthory Kristóf Mehmed nagyvezértől kér (szívdobogása ellen) terjéket s ez küld is neki, azzal az utasítással, hogy „mikor kévánod, keveset egyél benne, a szíved megnyugszik utána”. Ez valószínűleg ópiumtartalmú terjék volt, mert az ópium, továbbá a viperák húsa is, legalább eleinte, rendes alkotórésze volt az igazi terjéknek. Később aztán sok mindenféle haszontalan dolgot is kevertek hozzá, sőt, a spanyol gyógyszerkönyvben még nemrégiben a hivatalos terjék is 74 alkotórészből állott. Nálunk hajdanában a pozsonyi terjéknek (theriaca Posoniensis) volt különösen jó híre, s ez is 50 szert tartalmazott… Képzelhető, hogy az ilyen szövevényes mixtum compositumnak milyen nagy ára volt abban az időben, kivált, ha számba vesszük, hogy a terjék készítése is igen körülményes volt, és a régi időkben bizonyos ünnepélyes színezettel bírt.
Később azonban teljesen hitelét vesztette a veszettségnek ez a nagy hírű orvosszere, mert mindenféle vásári házalók és kuruzslók vették kezükbe a gyártást, nálunk különösen a hírhedt tót olejkárok. A hazai nyomdászat termékei között a legritkábbak egyike az az egyoldalas reklámcédula az 1616 előtti évekből, melyen egy Hoffmann Illés nevű „seb- és szemgyógyító” égig dicséri és ajánlja az ő terjékét. Többek közt azt mondja, hogy „pestisnek idején, minek előtte ember házából kimenne, vegyen egy borsószemnyit a szájában és így aznapon nem kell pestistül félni”, továbbá „az meghidegült természetet megmelegíti, az vért is megtisztíttya”, és végre még az „barommarhák” bajai ellen is beválik…
Az általános közegészségügyi védekezés a lyssa ellen a gyanús (sőt, nem gyanús) ebek kiirtása volt. A városok területén irgalom nélkül érvényt szereztek ennek. Kolozsvárott például 1557 nyarán elrendeli a közgyűlés, hogy a városbíró a „fáraók”-kal (vagyis a cigány pecérekkel) minden héten veresse agyon a kutyákat. Nagybánya városának tanácsa 1661-ben kimondja, hogy „mivel az sok ebek az városban s kiváltképpen az mészárosoknál elbővültenek (elszaporodtak), kik sok emberséges embereket is egynéhány helyeken meg is sebzettek, végeztetett azért, hogy őket mind megöljék…” Hat évvel később ismét elrendelik, hogy „ezután senkinek az városon tartani ne legyen szabad háznál sem agarakat, sem apró vislákat, kutyácskákat, és két hét alatt az városbul akinek is vagyon, kitisztítsa és adja, mert ha nem, két hét múlva valaki házánál kutyákat találnak, megölik az czigányok”.
Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (1931)