Mindörökre vége az afrikai idillnek

Véget értek Elefántcsontpart álmai. Kiderült, hogy ez az ország sem tudja kikerülni a „gyarmati betegséget”, vagyis az erőszakos hatalomátvételek hullámát, a katonaság uralkodását, a gazdasági lehetőségek aprópénzzé váltását. A nyugdíjazásuk miatt elégedetlen fegyveresek fellépéséből puccs lett, abból hatalmi válság, majd nemzetközi konfliktus.

Korábban mindig a béke szigete volt Elefántcsontpart a forrongó térségben. 1960 óta élvezi a függetlenség áldásait, Párizs védőszárnyai alatt. A korábbi gyarmattartó Franciaország ugyanis nem felejtette el külső térségeit, s minden esetben támogatta a gyenge lábakon álló társadalmak szárnypróbálgatásait. Elefántcsontpartot azonban a többi volt gyarmathoz képest is különösen a tenyerükön hordozták a franciák. A függetlenség kikiáltása után két évvel Párizs és Yamoussoukro megállapodtak a katonai együttműködésben, azaz Franciaország újkori szövetségese segítségére siet, ha arra szükség lesz. Egészen 1999-ig nem volt szükség beavatkozásra. Akkor jött Robert Guei és a puccs – és minden megváltozott.
A kisnövésű katona akkor került az elefántcsontparti hadsereg élére, amikor még béke volt. Akkor még egy politikus sem számított választási kampányában a fegyveres testületre. A három évvel ezelőtti hatalomátvétel után azonban kiderült, hogy Abidjan sem áltathatja magát, itt is az erőszak az úr.
A szeptember 19-én kitört zavargásokkor is a katonatiszteken volt a hangsúly. A veteránok bevették Bouake és Korhogo városát, bevallásuk szerint így tiltakozva a hadsereg terve ellen, amely el akarta küldeni őket az állományból. Ezzel szemben a kormány úgy véli, puccsot akartak szervezni ellene, s ezt nyomatékosítandó katonáit Bouake ellen indította. Azóta dörögnek a fegyverek. A hadsereg bejelentése szerint tegnap a kormánycsapatok visszafoglalták az ország második legnagyobb városát. Gueit egy abidjani megmozdulásban a kormánycsapatok lelőtték, így mostanra vezető nélkül maradtak a veteránok.
Utóbbiak egyúttal nagy fába is vágták fejszéjüket. Bouake városában ugyanis nemzetközi keresztény katonai akadémia is található. Az altisztképzőbe pedig külföldi diákok járnak, főleg franciák és amerikaiak. A francia hadsereg továbbra is kivár, de egyre fogy a türelme. Elsőrendű feladata most a francia állampolgárok kimenekítése a feldúlt országból, s csak azután dönthet úgy, hogy béketeremtő akcióba kezd. Ehhez pedig kivárhatja a Marokkóban összeülő afrikai vezetők válságtanácskozásának eredményét. Laurent Gbagbo, Elefántcsontpart elnöke minden bizonnyal ott lesz Marokkóban, de kérdéses, mit tud tenni országáért és hatalmáért. S az okokat is érdemes lenne megtalálni, amelyek így felhergelték a szinte elfeledett hadsereget.
Egyes vélemények szerint ennek is Guei az oka. A hadsereg az 1999-es karácsonyi puccs idején érezhette meg először a hatalom ízét. Sem azelőtt, sem azóta nem vehette kezébe saját sorsát, pedig rengeteg példát láthatott a kontinensen, milyen az, amikor a fegyveresek diktálnak. Guei tábornok pedig megpróbálta összekötni a hadsereget a politikával, teljesen egyedülálló módon. Az ország újdonsült vezetője ugyanis választásokon mérette meg magát, ám könnyűnek találtatott. Mivel nem értett a politikához, így egyedül népszerűségét tudhatta maga mögött (meg persze a fegyvereket), még politikai pártja sem volt. Veresége után a győztes Laurent Gbagbónak átadta ugyan a hatalmat, de már semmi sem volt olyan, mint régen.
A mostani helyzetben a válság pillanatok alatt átlépett az országhatáron. Az első számú segítő, Párizs saját katonáit nem szívesen küldené békefenntartó küldetésre a várhatóan hosszú káosszal fenyegetett országba. Mivel a gyarmati idők elmúltak, s Franciaországnak is saját érdekeit kell néznie, a Quai d’Orsay urai sokkal jobban figyelnek Washington és Bagdad – s esetenként Jeruzsálem – felé, mint a fekete kontinensre. Az egyetlen esély az ENSZ. Ám még ha minderre nem is lesz szükség, s a kormány legyőzi fegyveres ellenzékét, az elefántcsontparti idillnek mindörökre vége.