Öntömjénező parti virsli nélkül

A nép Kovácsot akarja. És meg is kapja. In medias res.

Virslit! Valaki azonnal adjon három pár virslit! Meg húsz deka mustárt. Legalább ekkora dózisra van szükségem, hogy hanyag baloldali eleganciával zökkenőmentesen vegyem a morális akadályt, miszerint épp annak a kormánynak az öntömjénező kerti partiján hejehujázom, amely közpénzből soha egy fillért sem fog költeni önreklámra. Legalább- is a kampányígéretei szerint. De már a baloldal sem a régi, mert hiába keringek a lacikonyhák körül, virslit sehol sem találok, a kategóriában a sült kolbász a legtöbb, ami kapható.
Akkor legyen kolbász. Kis mustárral, egyetlen fonnyadt zsömlével, műanyag tányéron – végre némi nosztalgikus elem –, ötszázért. A nosztalgiának annyi. Az ízek mindenesetre meggyőzőek, és, mert kivételesen nem zsírcsöppentem le az ingemet, meglehetős vidámsággal indulok fölfedezni A kormány a tettek mezején című szabadtéri zenés-táncos összejövetel részleteit.
Illetve csak indulnék. A kormánytagok ugyanis nemcsak önálló tárcát, hanem különálló sátrat is kaptak, így a bőség zavarában nehéz eldönteni, hol is kezdődjék a politikai séta. Végül észszerűségi alapon a sörcsaphoz legközelebb eső egészségügyi wigwamba térek be.
– Idén már nem lesz gyógyszeráremelés – közli az örömhírt Csehák Judit az ingyenes vérnyomásmérésre várakozó nyugdíjasokkal, de aztán a beszélgetés átcsap, ki, mire, milyen gyógyszert szed sztk-diskurzusba, ezért sürgősen áttelepülök a oktatási tárcához.
És nem hiába. Hiszen Hiller István reformgondolatait bűn lenne kihagyni. A politikai államtitkár érkeztemkor épp arról cserél eszmét, hogy véget kell vetni a lexikális tudást előtérbe helyező poroszos oktatásnak, jöjjön helyette a talpraesett emberkéket képző te vagy a legjobb, képes vagy rá, meg tudod csinálni – angolszász modell. Hiller István azonban nem olyan politikus, aki csak úgy beszél bele a levegőbe, hanem elképzeléseit példával is alátámasztja. Így aztán kiderül: az államtitkári csemetének nemrég azt a tudásmorzsát kellett magáévá tennie, hogy a tücsöknek a lábán van a füle. Pedig inkább azt kellene tudnia, hogy milyen internetes keresőbe kell beírni a lábán és a füle kulcsszavakat, meg hogy a világhálós kutakodáshoz entert is kell ütni. A nyugdíjasok jót derülnek a korszerű példabeszéden, habár egyikük megjegyzi, hogy ennek az egésznek se füle, se farka. Biztos ő is a poroszos iskolarendszer áldozata.
Innen is el. Egyenest a földművelésügyi sátorba. Itt legalább magasztos pillanatokat élhet meg az látogató, mert az Rejtő Jenő, sőt Jaroslav Hasek szellemét idézi, ahogyan Németh Imre egy valószínűleg hetedik kerületi nyugdíjas-klub tagjaival értekezik a szabolcsi alma támogatásáról. A téma egyébként csak minimálisan hozza lázba a szavazóbázist: odabent kényszerűségből ugyan figyelik a minisztert, a sátorból kiszorult tizenöt érdeklődő azonban almabomba helyett arról diskurál, hogy Rogán Antal az egyes számú közellenség, Deutsch Tamás a kettes, mert egyikük sem dogozott egy napot sem, csak kioktatják a népet, Dalma asszony pedig épp olyan csúnya, mint a férje, a köztársasági elnök, aki ráadásul Orbán embere, márpedig Orbán maffiózó a családjával egyetemben, tehát…
Épp föladnám az egészet, amikor a hatalmas kivetítőn megjelenik a várva várt felirat: A rendezvényre megérkezett Medgyessy Péter. Mire izgatott népvándorlás veszi kezdetét: a tömeg csapot-papot és minisztereket hátrahagyva indul a nagyszínpad felé. A közéleti divat szerint – és biztos, ami biztos – azonban a hangulatot még fokozni kell.
A szervezők először is hurkapálcikára rögzített piros-fehér-zöld zászlócskákat osztanak szét. Előrelátásuk dicséretes, mert egyrészt az MSZP-s összeröffenések hagyományait tiszteletben tartva tényleg senki sem hozott magával nemzeti lobogót, másrészt a szemfüles nyugdíjasok kiválóan fölhasználhatják a nemzeti közép kormányától kapott ajándékot a tűző nap ellen. Aztán Xantus Barbara és társai perdülnek a színre, és részleteket adnak elő a Hair, a Kabaré és az Operaház fantomja – énnekem Görgey miniszter úr ugrik be – című musicalekből, de az egyébként kiváló produkció csak arra jó, hogy időhúzásból kifolyólag türelmetlenné tegye az ősz halántékú nézősereget.
A nép Kovácsot akarja. És meg is kapja. In medias res.
– Elegen vagyunk itt ahhoz, hogy ne elbizakodottan, de bizakodva készüljünk az önkormányzati választásokra – harsogja a külügyminiszter, felhőtlen optimizmussal megkomponált szózata azonban a néhány ezres tömegben teljességgel érthetetlen. Ezenkívül viszont egyetlen új eszmefuttatással sem örvendeztet meg bennünket: a kormány szép, a kormány jó, magyar ember ilyen jól még sosem élt, ellenben a Fidesz csúnya, a Fidesz rossz, mert nyomorba döntötte a népet, és a többi, és a többi és a többi, amint az Kovács Lászlótól már megszokhattuk. Langyos kis beszéd – érzik ezt a szervezők is, mert sürgősen a tömegbe küldenek nyolc fő zászlólengetőt. Csakhogy a fiataloknak még láthatóan új a szerep, így egymástól mintegy tizenhárom méternyire, két négyes egységre bomolva pezsdítik a fílinget úgy, hogy minden szónoki mondat után egységesen jobbra-balra mozdítják a nemzeti színű hangulati elemet.
Az első komolyabb tapsot Kuncze Gábor kapja. Az SZDSZ elnöke ugyanis még a szokásosnál is viccesebb.
– Ha van egy fölösleges 100 forintosuk, ne költsék hülyeségre, adják inkább jótékony célokra – kezdi beszédét, s ez minden korábbinál aktívabb mozgásra gerjeszti az egybegyűlteket. De ez még csak a kezdet.
– Ha van önöknél újság, azt ne dobják el, mert önök legalább el tudják olvasni – folytatja a pártelnök, mire nemcsak a hurkapálcikás zászlócskák, de jó néhány bulvárlap is az égbe lendül. A Szabadság téri tüntetésen élcelődő kijelentéstől aztán végképp általánossá válik a jókedv, amit csak fokoz a savanyú a szőlő párt és egyéb, tulajdonképpen kreatív minősítés. Kár, hogy az egykoron antikommunista párt vezetője mindezt a Magyar Szocialista Munkáspárt utódszervezetének megmozdulásán süti el.
Rendszerváltó morfondírozásra azonban nincs idő, mert a teljes kormány kíséretében érkezik a miniszterelnök.
– Én azt gondolom, hogy azt szeretném mondani – indít Medgyessy Péter erőteljesen, de vagy azért, mert Kovács László rászól, vagy mert a gondolatkísérlet sikeres befejezése még önmaga számára is reménytelennek tűnik, azonnal előveszi az A5-ös formátumú beszédét. A helyzeten azonban ez sem javít, bekezdések, mondatok csúsznak össze, s az egyre kínosabb verbális anarchia közepette a tömegnek olyan tökkelütött megállapításokkal kell szembesülnie, mint hogy „Ez volt az első kormány, amely minden ígéretét betartotta. De ez meg fog változni.”
Azért az emberek nagyon szépen lelkesednek, a nincs és nem is lehet két közszolgálati televízió megjegyzéstől néhányan még visítanak is, egyszóval teljes az összhang a beszédképtelen miniszterelnök és az újságolvasóképes szimpatizánsok között, de olyanynyira, hogy a miniszterek és államtitkárok háromra meghajlása már-már valóságos extázisba hajszolja a népet.
A kormány megy, Xantus Barbara jön, és a dörgő vastaps közepette bejelenti, hogy akkor adjunk a hangulatnak, újabb musicalbetétdalok következnek, Medgyessy népe azonban már csurig van élményekkel, s ezt azonnali elvonulással jelzi. Persze érthető a sietség, mert vinni kell a hírt, hogy a polgári Magyarországra újabb súlyos csapás méretett.