n Farkas Adrienne
népmesékben megszoktuk az erdőlakó öreg anyókákat, de a valóságban elképesztő, hogy emberek élnek kint a fák között. Ráadásul gyerekekkel, a civilizáció és a komfort bármely látható jele nélkül. A szociológusok azt mondják, a hajléktalanok nagyobb része csak akkor megy szállóra, ha már szó szerint a megfagyás fenyegeti. Erdőlakóink büszkék arra, hogy nem szorulnak senki segítségére, akárhogyan is, de fedelet teremtettek a fejük fölé. Szinte kivétel nélkül guberálásból tartják fenn magukat. Hihetetlenül szoros idő- és térbeli beosztással keresik fel a gazdag budai kukákat. Ami eladható, azt pénzzé teszik, amiből építkezni lehet, azt felhasználják, és mélységesen lenézik a kolduló ingyenkonyhajárókat.
Az erdei nejlonvárosok pontosan olyanok, mint azokban a sci-fi filmekben, amelyekben az atomtámadás túlélői a szemétdombbá lett földön próbálnak boldogulni. Van úgy, hogy akár tíz kunyhó is egymás mellé kerül, és egymást melegítik, máshol felhasználnak valamilyen természetes védvonalat, például sövényt vagy falat. Többnyire azonban néhány kilométeres körzetben vannak elszórva a kalyibák valamilyen csomópont körül, így például Budán a Normafa környékén, a kiscelli erdőben, a Disznófő táján, a Kamaraerdőben, a balatoni út mellett. Most költözködnek vissza azok, akiket a Duna vize öntött ki a Budafok alatti barlangokból, illetve a Hajógyári-szigetről. Ez utóbbi azért is nagyon népszerű, mert kályhameleg viskót lehet ácsolni a Sziget fesztivál után ott maradt hangszigetelő anyagokból. A többiek kénytelenek beérni azzal, amit találnak: elsősorban nejlonfóliával, matraccal, paplannal, vaslappal, bontott ajtóval, ablakkal, kátránypapírral, szőnyeggel. Az erdőlakók hihetetlen leleményességről tesznek tanúbizonyságot. A kiscelli templom melletti telepen például egy kiszuperált vécékagyló köré csinos paravánt emeltek, rajta szappantartó polc, borotválkozótükör és művirág. Sajnos a sűrű illatot ez nem űzi el. A viskóban özönvíz előtti dívány, vetett ágy, ketyegő vekker. Kátránypapírból még verandát is eszkábált a Jocó nevű tulajdonos, akivel ugyan nem találkoztunk, de a nevét kiírta a portájára. Jocó már csak azért is szerencsés, mert információink szerint még senkinek sem szúrt szemet, hogy a szomszédaival egyetemben egy kiemelten fontos műemlék mellett rontja – a szó szoros értelmében – a levegőt. Bár arra is van példa a pesti oldalon, nevezetesen a XVI. kerületben, hogy az önkormányzat legalizált egy ehhez hasonló telepet, és az ÁNTSZ ellenőrzése mellett az lakhat ott, aki akar. Tipikusnak mégis a Normafa környéki eset mondható.
Ez a környék a város talán legszebb sétálóhelye – volt, amíg meg nem szállták a hajléktalanok. Természetesen nem a kilátás vagy a hely operatörténeti ihletettsége vonzotta őket, hanem a remek közlekedés és a gazdag kukák.
Gurály Zoltán szociológus, a Menhely Alapítvány munkatársa azt mondja, a hajléktalanok a függetlenségi vágyon és büszkeségen kívül azért mennek az erdőbe, mert kevéske vagyonukat, amelyet egész nap felügyelet nélkül kell hagyniuk, itt tudják a legjobban elrejteni.
Az erdő az állam tulajdona, nyitott terület, ahol elvileg bárki szabadon tartózkodhat. A Pilisi Parkerdő Rt. csak a gondozási feladatokat végzi. Turi Zoltán, a tájékoztatási osztály vezetője csak annyit tudott elmondani, hogy a hajléktalankérdés nem erdészeti probléma, nekik egyébként sincs több joguk annál, mint szépen megkérni őket, hogy ne szemeteljenek. Ha úgy érzik, hogy a természeti értékek veszélybe kerülnek, ismeretlen tettes ellen feljelentést tehetnek, de erre eddig nem volt példa.
A csillebércieknek viszont nagyon hamar elegük lett abból, hogy a kutyák, a legyek és a mérhetetlen mennyiségű szemét miatt élvezhetetlenné vált az erdő. A környékbeli házakat betonfalakkal vették körül. Volt rá okuk. Az erdőben futó sportoló lányokat megtámadták, a nyáron a kisvasút vécéjét üzemeltető idős asszony néhány forintos bevételét az egyik kétes egzisztencia elrabolta, sőt szerencsétlen öregasszonyt meg is erőszakolta. Amikor aztán gyilkossággal végződött a nejlonváros két lakója között egy öreg cipővel kapcsolatos minőségi kifogás, a rendőrség eldózeroltatta az egész tábort. Ez augusztus végén történt az önkormányzat jegyzőjének utasítására. Csakhogy nem oldódott meg vele semmi. A kosz, a fóliák maradtak, a szél és a kóbor kutyák hordják szét az egykori berendezést, az ételmaradékokon döglegyek másznak. Ami pedig a lakókat illeti, két fával odébb újfent építkezni kezdtek. A kisvasúttal szemben lévő Őzike büfé tulajdonosnőjét bosszantja, hogy innivalót kunyerálnak, de leginkább amiatt aggódik, hogy egészen kicsi gyerekek is kint élnek az erdőben a felnőttekkel. „Van itt egy fiatal pár, ott csöveznek a 21-es busz végállomásánál. Néhány hete mi vittük be az asszonyt szülni. A szájában lóg a cigi, az élettársa iszik. Mondja meg, mi lesz ebből a gyerekből?” A környékbeliek kivétel nélkül felteszik a kérdést: miért nem érvényesek a rájuk vonatkozó szabályok a hajléktalanokra? Az említett fiatalasszony – azt mesélik – azért nem akar anyaotthonba menni, mert oda az élettársa nem mehetne vele. Egyébként nemrég jött ki a börtönből.
Gurály Zoltán erre azt mondja, meg lehet érteni, ha valaki nem akarja elveszíteni érzelmi kötődéseit, amúgy pedig tapasztalatai szerint az anyaotthonokban túlzott fegyelem uralkodik, és fölösleges elvárásokkal nyaggatják az ott lakókat. A családok most még a töredékét képezik a hajléktalantársadalomnak, noha a világ nagyvárosaiban ők jelentik a többséget. Egyébként csak kívülről nézve tűnnek rosszul működőknek ezek a családok, belső, érzelmi viszonyaikat tekintve teljesen normális közösségek, ahol a gyerekeket a kötődés biztonsága gyakran kárpótolja azokért a hátrányokért, amelyeket a szegénység és a kulturális leszakadás okoz. Ha kivennénk őket a családjukból, elvesztenék azt az önbizalmat, amelyet a szüleik jelenléte ad számukra. Így viszont a szocializációjuk szenved csorbát. A szociális ellátórendszernek azt a szűk mezsgyét kell megtalálnia, ahol mind a két érték érvényesül.
Arra a kérdésre, miért tűnik úgy, mintha a szociológusok felmentenék minden alkalmazkodási kényszer alól a hajléktalanokat, és helyzetükért a többséget tennék felelőssé, Gurály Zoltán azt felelte, hogy a társadalom igenis kirekeszti ezeket az embereket, miközben elfogadja olcsó munkaerejüket, amikor házat kell építeni, utcát söpörni, havat lapátolni. Ezeknek a kultúrájukat vesztett embereknek, akik egyik napról a másikra élnek, a létfenntartás gondja hihetetlenül beszűkíti a tudatukat, noha valamilyen formában mindegyik életművész, ha nem az volna, nem maradna életben. A többség előítéletei a mosdatlanság és az alkoholizmus miatt alakultak ki. Ami az ivást illeti: ki bírna ki éveket a szabad ég alatt élve, mindenféle személyi és vagyonbiztonság nélkül úgy, hogy nem tompítja magát? Gurály Zoltán a budai önkormányzatok viselkedését, a normafai ügyet vagy akár a Muflon utcai víkendházat elfoglaló cigányok elűzését határozottan elutasítja, felháborítónak és embertelennek tartja.
Ghyczy Gellért, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium hajléktalanügyi szakreferense osztja a Menhely Alapítvány felfogását. Ő is azt mondja, ha alaposan megvizsgáljuk, miért kerülnek utcára emberek, kilencven százalékban a társadalmat találjuk felelősnek. Nemcsak azért, mert az intézményi ellátásra nem szoruló pszichiátriai betegeket nem vállalja a családjuk, nemcsak azért, mert a válások alkalmával a férfiakat fedél nélkül lehet hagyni, ráadásul megszűntek a munkásszállók, hanem mert elvesztek a támogató közösségek. Ő is kirekesztőnek tartja a többséget, ezért gondolja, hogy nagyon nehéz a visszaút az utcáról. Tizenöt–húszezerre teszi a budapesti hajléktalanok számát. Zömmel férfiak, többnyire középkorúak vagy annál idősebbek, noha emelkedik a fiatalok száma is. Hogy hányan lakhatnak az erdőben, senki sem tudja megmondani. Annyi biztos, hogy nagyobb részük inkább a város szívében vészeli át a telet, ott több meleg helyet találni. Egyvalamit viszont határozottan leszögezett: a kisgyermekes családok nem maradnak ellátatlanul, az állam valamilyen formában köteles gondoskodni róluk, ezt törvény írja elő. Egyébként sem jellemző, hogy gyerekek tartósan fedél nélkül maradnak, inkább a nyári időszakban fordul elő, hogy a vidékről, illetve Erdélyből felutazó idénymunkások magukkal hozzák a családjukat, és az erdőben táboroztatják őket. De ezek az emberek a hideg idő beálltával hazautaznak. Arra a kérdésre, hogy mennyiben tekinthetők ezek a nejlonvárosok a dél-amerikai favellák (nyomornegyedek) hasonmásainak, Ghyczy Gellért nem tudott válaszolni. Tudtával ezt még nem vizsgálta senki, mindenesetre az a bádogbódéváros, amely a Ferihegyi repülőtér környékén nőtt ki a földből, talán ilyen kezdeménynek tekinthető.
A budai hontalanok ellátását a Menhely Alapítvány és a Máltai Szeretetszolgálat osztotta fel maga között. A máltaiak a hajléktalangondozás minden formájából kiveszik a részüket a krízisszállótól a mosodáig. Ruhát, takarót osztanak, orvosi ellátást biztosítanak, lelki gondozást végeznek, gyakorlatilag mindenben segítenek az utcán lakóknak. Van egy mikrobuszuk, amelyből a nagy hidegben élelmiszert és forró teát osztanak, az év többi részében krízisautóként üzemel, ezzel járnak az erdőlakókhoz.
Rábay Zsuzsanna szociális munkás irányítja az önkéntesekből álló kríziscsoport szakmai munkáját. Szőke, fiatal és nagyon kedves. Alapvetően más a hozzáállása ehhez a munkához, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam: nem a társadalom élő lelkiismeretének alanyait látja a fedélnélküliekben, hanem segítségre szoruló embereket. Nagyon meggondolja, használ-e nekik azzal, ha újságírót visz a nyakukra, hiszen az erdőlakók joggal félnek, ha kiderül, hogyan és hol élnek, jön a dózer, jön a gyermekvédelem. A két mumus. Végül beleegyezik: vasárnap este mehetünk velük.
A Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai központjából indulunk. Azok, akik bent laknak a krízisszállón, vagy a tévét bámulják, vagy sürgölődnek a kocsi körül. Rengeteg nejlonzsákot kell felrakodni: tele vannak takaróval, paplannal, ruhával, gyógyszerrel. Ki tudja, mire lesz szükség. Összejön az önkéntes csapat, négyen vannak, csupa húsz év körüli egyetemista. Ingyen végzik a munkát, azt mondják, jólesik hetente egyszer-kétszer ilyesmit csinálni.
Mindenki belebújik fényvisszaverős piros dzsekijébe. Péntek Imrénél kezdünk. Imre öreg hobó, 1990 óta szerepel a máltaiak nyilvántartásában. Emberi számítás szerint már régen bele kellett volna halnia az alkoholizmusba, ehhez képest remekül van, most költözött, ugyanis az ő kunyhóját is elbontották. Néhány nappal ezelőtt jártunk ezen a környéken, mégsem vettük észre a sátrát, pedig Rexy őrzi, aki a jöttünkre el akarja tépni a láncát. Meglehetősen nyugtalanító látvány, mert Rexyhez képest a sátán kutyája öleb. Imre sátra aránylag komfortos, most szigeteli télire mindenféle limlommal. Sajnálja, hogy nem láttuk az előző lakását, annak még verandája is volt, viszont boldog, mert talált valahol egy bükkfa kutyaólat, így aztán egyikük sem fog fázni. A paplanoknak és a gyógyszernek nagyon örül, de a bornak, amit hoztunk, még jobban. Előrelátóan feliratkozik egy negyvenkettes cipőre. Nagyokat nevet, hogy az orvos mindentől eltiltotta, csak a nőzéstől nem. Most mégis elment az élettársa, „mert nem bírta a képzést”. Még nagyobbat nevet. Vele nem lehet cicózni, szúrt is már, sőt amikor a feleségét rajtakapta a szeretőjével, úgy megverte mind a kettőt, hogy utána arra sem emlékeztek, ki hagyta őket helyben. De azért okosabbnak látszott eltűnni Debrecenből, szerencsére a rokkantnyugdíjat az erdőben is megkapja, és akad alkalmi munka is.
A szociális gondozók nagy gondot fordítanak rá, hogy ezeknek az embereknek is legyenek papírjaik: többnyire valamelyik szállón vannak bejelentve. Imre néhány sörért megkapja a hentestől a kidobandó húst. Most, hogy jó a hűtő – mutat az égre –, a kutya is királyként él.
Megyünk tovább. Egyik rémtörténet jön a másik után olyan ügyfelekről, akikből az ÁNTSZ-ig a légy is kikelt. Azt ígérik, most olyan családhoz látogatunk, ahol két kicsi gyereket nevelnek nomád körülmények között. A bokrok között azonban már nem lakik senki, a romokat, egy játék babakocsit és egy babakádat ver szomorúan az eső. „Ez most engem is sokkol” – mondja Zsuzsa. A család régi ügyfél, példásan nevelték a két kislányukat, akik óvodába, illetve iskolába jártak. A környékbeli gazdag családok gyerekei rendszeresen itt játszottak. A szülők alkalmi munkából éltek. Két „szobát” alakítottak ki, az egyikben gázrezsón főztek, a másikban aludtak. „Kaptak” áramot, intenek a fiúk a megbuherált villanypózna felé, még tévézni is tudtak. Rejtély, hová mentek, bár Zsuzsa biztos benne, hogy rájuk bukkan majd valahol. Mindenesetre a XII. kerület szociális osztálya többszöri érdeklődésünkre sem tudott felvilágosítást adni arról, hová lettek a gyerekek a Normafa melletti tisztogatás után.
A következő állomás egy romos, de még a sötétben is impozáns svábhegyi villa. Tele van lakókkal, akik a gyertyafényben megnyúlt kísértetek. Ajtó helyett pokróccal szigetelik a szobákat. Mindenütt emberek alszanak, büdös van és hideg. Úgy tűnik, az egykori konyha kamrájában járunk. Világít egy körte, tiszta az ágynemű, frissen sült csirke az asztalon. Tévé, falvédő, százéves mosógép és az ágyban ötven felé járó cigány asszony, aki halálos beteg, férjgyilkos, szült egy csomó gyereket. Mindezek ellenére hihetetlen báj, megkockáztatom: szépség árad róla. Összepuszilgatja a gondozókat, kínál ezzel, kínál azzal, mindenkit az ágyára ültet, az élettársa – egy jámbor vaksi ember – nem győz helyeselni. Összepiacoznak napi 1500 forintot. Néha vigyáznak az unokáikra; csak egy lyukat szeretnének, ahonnan nem rakhatják ki őket. Több nekik nem kell. Alig engedik el a máltai csoportot, megígértetik, hogy jövő vasárnap is eljönnek.
A Kamaraerdőbe megyünk tovább. Egy fiatalembert keresünk, aki szólt, hogy míg szüretelni volt Balatonbogláron, mindenét ellopták. Viszünk neki edényt, takarót, ruhát, mosószappant. Elvált, azért lakik nejlonkunyhóban. Ha vége lesz a vagyoni pernek, talán vehet fedelet a feje fölé. Tökéletesen ápolt, a kunyhójában rend van és kellemes gyertyaillat. Vitaminokat szeretne, mert egyre fáradtabb, mikor az építkezéseken dolgozik. Lesüti a szemét, miközben kér. A kocsi reflektorának fényében látszik, milyen kegyetlenül mély árkokat szántott arcára az utca.
Magyar Péter
Magyar Péter még saját erdélyi szövetségesét is lerománozta
