Sötétedő szoba zöld macskszemmel

Amilyen ismertek lehetnek életükben, oly csekély hírértéket képviselnek halálukban az újságírók. Csupán apró, jelentéktelen hírecske volt az is, hogy hatvankilenc éves korában elhunyt Petress István, a Csúcsforgalom és a Napközben alapító munkatársa. Nem tudható, régóta beteg volt-e, vagy hirtelen és váratlanul távozott közülünk. Csupán annyi bizonyos, hogy jegyzetét még ígéri az e heti műsorújság is. Dolgozott tehát, miként egész életében, nem hagyta magára a Csúcsforgalmat, amellyel neve az évtizedek alatt összefonódott. E műsor miatt gondolhatták talán a hallgatók, hogy Petress az autókhoz, a KRESZ-hez, a közlekedéshez ért csupán, s csak kevesen merengtek el azon, hogy ő volt a Magyar Rádió egyik legprofibb munkatársa. Hisz hétről hétre élő, egyenes adásban jelentkezett, olyan időkben is, amikor a műsorvezetők többnyire megírt szövegeket mondtak fel a mikrofon előtt.
Petress István nem volt sztár, „csak” nagyon ismert rádiós. Igazi intézmény. Persze az ő szakmai zenitje idején még nem működött a hazai sztárgyár, a rádiósokat a közönség nem az arca, hanem a hangja alapján azonosította. Róla azért volt képünk is, mert a Csúcsforgalom stábja örökösen járta az országot. Ma erre azt mondanák: road-show. Csakhogy míg a road-show nem más, mint önreklám, a Csúcsforgalom valódi szolgáltató műsor lett, az autósok hű és szakszerű kísérője, tanácsadója. Volt idő, amikor ritkították, rövidítették a műsort, mert az épp aktuális rádióelnök nem tartotta fontosnak, aztán jött egy másik, amelyik visszaadta a hallgatóknak. Petress mindvégig, pontosan negyvenöt esztendeig maradt hűséges a Magyar Rádióhoz. Olykor az az érzésünk támad, hogy több évtizedes rutinját, élő adások ezreiben szerzett tapasztalatát nem használták ki igazán. Vérbeli rádiós távozott. Egy a nagy csapatból.
Kívülről úgy látszhatott sokáig, hogy nem nehéz mesterség az élő közvetítés. Mindazok, akiknek iskoláin a mai műsorvezetők is nevelkedtek, oly természetességgel tudtak a mikrofon előtt ülve velünk beszélgetni, különféle eseményeket közvetíteni, mintha annál egyszerűbb feladat nem is létezne. Manapság, amikor botcsinálta műsorvezetők lepik el a médiumokat, s rettentik el a nézőket és hallgatókat, már az a feltűnő, ha valaki profi. Az értelmes összefüggő mondat hiánycikk lett, a szép, intonált beszéd kihalóban van, mert hát ki tud ilyen kicsinységekre figyelni, amikor helyzet van. Fogalmam sincsen, miért ragaszkodnak még ma is a sokat támadott, állandó politikai darálóban élő közszolgálati rádióhoz olyanok, akik kiváló árucikkek lehetnének a „káderhiánynyal” küszködő, a közszolgálatnál lényegesen jobban fizető kereskedelmi médiumokban. Hogy lehet, hogy nem vették meg például lábon az egész sportszerkesztőséget a Magyar Rádióból, hiszen éppen ez az a stáb, amelyik a legélesebb helyzetekben is feltalálja magát, amelyik rutinos az élő adásokban.
Újabban ismét módunk van jobban figyelni a munkájukra. Mert bár annyi a tévécsatorna, mint égen a csillag, mégis egyre gyakrabban megesik, hogy egy-egy focimeccset nem vesz meg egy sem közülük, vagy éppen az az adó, amelyiket a legkevesebben láthatnak az országban. Ilyenkor tehát a futballrajongók, miként a régi szép időkben, megkeresik a rádiójukon a Petőfit, és hallgatják Molnár Dánielt. Molnár Dániel nagyon jól közvetít, szép a hangja, ért a focihoz, van humora, és szavai nyomán elképzelhetjük, milyen is a pályán folyó küzdelem. Régi szép idők! Ülünk a sötétedő szobában, csak a rádió zöld macskaszeme világít, és felfedezzük ismét a szavak erejét. Megvagyunk a képek nélkül is.