Steiner elvtárs és a Big Brother

Azt hinné – vagy inkább remélné – az ember, hogy az MSZP minden valamirevaló, s persze egytől egyig korszakalkotó ötletét elsütötte az első száznapos dínomdánom alatt. De nem! Mindig van „mááásik”. Csak úgy ontják magukból a kiváló projekteket, s egy tőről fakadt ötletgyárosokról lévén szó, agyuk is ugyanarra a rugóra jár. Mintha a hatvanas évek végének párttitkárai egymással versengenének azért, hogy a főelvtársak megsimogassák a buksijukat. Bizonyára ma is éberen őrködtek a rájuk bízott alapszerv tagjainak erkölcse, legtitkosabb gondolatai fölött, s éjszakánként szochazáért kitüntetésről álmodnak.
Azt már felfogták, hogy Kádár meg Lenin kegyvesztettek lettek, az elvtársakat meg éppen úrnak kell szólítani. Máskülönben az élet kezd visszatérni a régi kerékvágásba. Lobogónkat fényes keleti szellők helyett nyugatiak fújják, no meg amerikai légáramlatok lengetik. Steiner Pál elvtárs országgyűlési, egyben belvárosi képviselő is nagyon igyekszik jó fiú lenni. Ennek jegyében azt találta ki, hogy a Szabadság téren – ahol a szovjet hősi emlékmű megtekintése mélygarázs építése miatt átmenetileg szünetel – állítsanak újabb köztéri alkotást a New York-i és washingtoni terrortámadás áldozatainak emlékére. Azt már a baloldali képviselőknek sikerült megfúrniuk, hogy a hősi szovjet emlékmű helyére, vagy akár mellé visszakerülhessen az 1945 előtt e helyen állott ereklyés országzászló, amely az irredentizmus, a szélsőjobb, s egyáltalán az ördög jelképe számukra. Nem úgy a szovjet hősök… De hagyjuk, Isten nyugosztalja őket.
Ez a másik emlékmű sem lenne ingyen, s mivel az első száz napban már megszokták, hogy a pénz nem számít, Steiner részben közpénzből tervezi az akciót. Az átmenetileg hazánkban állomásozó amerikai cégek zsebében is nyúlkálna egy kicsit, hogy tervét valóra váltsa, s szerezzen néhány jó pontot az ügyeletes nagy testvérnél, aki vigyázó szemét amúgy is a térre veti nagykövetsége épületéből. A képviselő számít a társadalom széles összefogására is. Ez utóbbit értsük úgy, hogy a lakosság, amely a száz nap után azt sem tudja, hová tegye a minden idők legnagyszerűbb kormányától kapott hatalmas fizetését, nyugdíját, családi pótlékát, a hír hallatán futva vinné pénzét: ugyan, építsenek már belőle emlékművet Amerikának a Szabadság térre.
Félreértés ne essék, az áldozatokra emlékezni kell, részvétünket illik kifejezni, de egyelőre se szeri, se száma azoknak a magyar áldozatoknak, akik tömegesen haltak értelmetlen halált csak az elmúlt száz esztendőben. A baloldal eltörölné a föld színéről a Terror Házát, ahol a fasizmus és a szocialista diktatúra akkori terroristáinak áldozatai előtt hajthatunk fejet, emlékezhetünk olyan időkre, amelyek közül az egyiket Steiner elvtárs és baráti köre minden bizonnyal visszasírja. Vajon úgy gondolják, hogy a temérdek Lenin-szobor és nagy hősi szovjet emlékmű helyett ugyanennyi dukál az új nagy testvérnek is? Cserébe talán a diktatúrák elől elmenekült, távolba szakadt hazánkfiai összedobhatnának némi dollárt, s New York valamelyik közterén, mondjuk a Rockefeller Center előtt emléket állíthatnának Medgyessy Péter-kémnek, aki, legyen bármilyen rendszer, a dolgozó népet szolgálja. Ezt Manhattanben el is hiszik, de a Szabadság téren hallhatja bárki, akinek van füle a hallásra, hogy ez a szolgálat addig tart, amíg kölcsönös, s a nép ellenségeit ma is számon tartják, mégpedig polgárok címszó alatt. Ám az elveszített Nagy Testvért a Big Brother nem pótolja. Nem teheti, ott ugyanis több mint százhúsz éve demokrácia van.