Szegfűbe borult kistérségek

Nem lesz bosszúállás – hintette a port a D–209-es, majd villámgyorsan mentesítette az államapparátust, a kultúrát, a sajtót és az állami nagyvállalatok vezetését a másképp gondolkodóktól. Azután sorra kerültek a kistérségi megbízottak is: szinte eszelős dühvel ugrott nekik a még meg sem melegedett új hatalom. Az ember meg csak ámult, és nem értette: vajon mit tudhat, mitől olyan veszélyes ez a százötven ember, hogy rögtön az elsők között eresztik rájuk a nagy koalíciós árokbetemető buldózert?
Az alaphangot Csabai Lászlóné nyíregyházi főszocialista adta meg a kampány idején, amikor Fidesz-komisszároknak titulálta a területfejlesztési szakembereket, felidézve a háború utáni B-listázások hangulatát. A kormányváltás után aztán elkezdődött az a megalázó procedúra, amelynek eredményeképpen mára lecserélték talán az egész állományt. A kancellária – nyilván jó okkal – többszöri kérésünkre sem volt hajlandó közölni, hogy a régiek közül hány megbízott maradhatott a helyén – mint lapunknak küldött válaszukban egyéb értékelhetetlen közhelyek mellett írják, semmiféle statisztikát nem készítettek a kinevezettekről. Ez egyébként hihetetlen, de ha tényleg így van, akkor is elég nagy baj, mert a személycserék indoka az volt, hogy a régiek nagy része nem rendelkezik megfelelő képzettséggel, alkalmatlan a megbízotti munkára. A leváltottak és az ország közvéleménye tehát jogosan kíváncsi arra, hogy az új állománynak vajon mennyivel jobbak a szakmai mutatói, mint a réginek.
Nagy Sándor területfejlesztési államtitkár egyébként nagy garral harangozta be: szigorúan „szakmai alapon” átvilágítják a hálózatot, hogy kiszűrjék a pártkinevezetteket. Csakhogy hiba csúszott a számításukba. A leleplezőnek szánt akció során kiderült, a megbízottak többségének munkájával nagyon is elégedettek az önkormányzatok, nyolcvan-kilencven százalékuknak van felsőfokú végzettsége, nyelvismerete, sok közöttük többdiplomás, nem beszélve arról, hogy most már kétéves komoly szakmai gyakorlat is van a hátuk mögött. Nagy Sándor talán tanulmányozta ókori névrokonának életét, mindenesetre éppen azt tette, mint a legendás hadvezér: ahelyett, hogy kibogozta volna, egyszerűen átvágta a bűvös gordiuszi csomót, és az átvilágítás eredményére való tekintet nélkül mindenkinek demokratikusan felmondott augusztus végével. Ekkor az esetleg még reménykedő megbízottak számára is világossá vált, hogy a meghirdetett vadászati szezon jegyében a levadászandók körébe tartoznak ők is, az új hatalom valami kifürkészhetetlen okból a bőrüket akarja, a cukormázas ígéretekkel szemben korántsem szakmai alapon döntenek sorsukról. A régi megbízottak egy része le is vonta a konzekvenciát, s a szintén nagy demokratikus nekibuzdulással beharangozott újrapályáztatásnak nevezett cirkuszban már nem volt hajlandó részt venni.
A jelek szerint nekik volt igazuk. A nehezített pályán való versenyfutásuk azzal kezdődött, hogy a pályázati kiírásról a beadási határidő előtt mindössze néhány nappal értesítették őket hivatalosan, pedig erkölcsi bizonyítványt is be kellett szerezni, ami ennyi idő alatt nem megy, miként szakmailag értékelhető pályázatot sem lehet ennyi idő alatt összedobni. Persze az is nagy kérdés: egyáltalán lehet-e több mint 800 beérkezett pályaművet felelősségteljesen elbírálni annyi idő alatt, amennyi erre a kancellária diktálta rohamtempóban adatott? A döntéshozók ígéreteikkel és a pályázati kiírással szemben számos esetben teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az önkormányzatok, a területfejlesztési társulások ajánlásait, pedig állítólag őket akarták felszabadítani a „komisszárok” rémuralma alól. Az önkormányzati véleményeket persze elég nehéz is lett volna figyelembe venni úgy, hogy gyakorlatilag nem sokat számított, ki hová adta be jelenkezését. Egy MSZP-s képviselőjelölt például Siklósra pályázott, a szocialista városvezetéstől meg is kapta az ajánlást. Örültek volna neki. Emberünk mégis Sellyén kötött ki. A társulások itt a régi megbízottat támogatták, akinek munkájával messzemenőkig elégedettek voltak, s akivel szemben – már csak a képzettségbeli különbségek alapján is – az új megbízott egy rendes pályáztatás során labdába se rúghatott volna. A siklósiak pedig kaptak egy másik pártközelit. Ez csak egy példa a sok közül arra, hogy a kádergazdálkodási szempont mindent űberolt.
Hogy az annyira hiányolt szakértelem mennyiben játszott szerepet a kinevezéseknél, arról ékesen beszélnek az azóta nyilvánosságra került botrányok: ötdiplomás területfejlesztési szakembert küldtek el egy teológusi végzettségű polgármester-csemete kedvéért, MSZP-s polgármesterek, alpolgármesterek, képviselők és jelöltek, pártfunkcionáriusok kapták meg a megbízotti posztokat, számos esetben nyelvtudás, felsőfokú végzettség nélkül. Kiss Elemér kancelláriaminiszter szerint ők – elődeikkel szemben – nem pártkatonák, hanem kormánykatonák. Alapvető különbség… Nagy Sándor, dacolva a napvilágra került tényekkel, egy öszvér makacsságával ragaszkodik hozzá, hogy csak az alkalmasság alapján döntöttek a kinevezésekről. A szocialista párttagság pedig nem lehet kizáró ok – mondogatja. Ebben igaza van, de adja magát a kérdés: az esetleges más pártszimpátia miért az?
A kistérségi megbízottak vesszőfutása nyilvánvaló bizonyítéka, hogy a kormány milyen előszeretettel és gátlástalanul alkalmazza a régi, bolsevik módszereket: a kollektív lejáratást és a megfélemlítést. A rendszerváltozás után tizenkét évvel ismét ott tartunk, hogy az egyetlen igazodási pont a párthűség és a pártérdek, hogy az elvégzett munka, a szakértelem semmit sem számít, hogy az állampolgárokat vélt vagy valós politikai nézeteik alapján diszkriminálják. Nem tagadható: biztosan voltak alkalmatlanok is a leváltottak között, de hogy minden régi az lett volna? Az új hatalom nemcsak szakmai, hanem emberi méltóságában is megalázta ezt a másfél száz embert. Sajnos nem lehet elhessegetni a gyanút, hogy a legfőbb cél – a klienseik jutalmazásán túl – az lehetett, hogy példát statuáljanak az engedetleneknek. A Dunántúli Naplóban egy funkcionárius azt találta nyilatkozni, hogy a régi megbízottak azért váltak gyanússá, mert „jelentettek” – magyarul spicliként állította be őket. A dolog pikantériáját az adja, hogy míg az Orbán-kabinet alatt a területfejlesztési társulások értékelték félévente a megbízottak munkáját, Nagy Sándorék idejében már tényleg jelenteniük kellett havonta: hogy mikor, kivel miről tárgyaltak…
Tény, hogy nemcsak jobb-, hanem baloldalról is igen éles kritikák fogalmazódtak meg a kancellária ámokfutása kapcsán, a Magyar Önkormányzatok Szövetsége, de a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége is tiltakozott. Szita Károly, a parlament önkormányzati bizottságának elnöke meghívta a tegnap délelőtti ülésre a területfejlesztési államtitkárt, hogy személyesen oszlassa el a kételyeket. Nagy Sándor a felsorakoztatott tények ellenében megint csak az ismert lózungokat ismételgette, semmiféle előrelépés nem történt.
Az olyan ország, ahol politikai alapon minden gond nélkül meg lehet fosztani az állampolgárokat elvileg politikamentes munkájuktól, a legkevésbé sem nevezhető demokratikusnak. Az ombudsmani hivatal azonban egyelőre hallgat.