A Medgyessy-kormány a nyáron két új törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek, amelyeknek kimondott célja a múlt megismerésének hatékonyabb elősegítése. Ezekkel mintegy hatálytalanítják a még érvényben lévő 1994-es, s azóta több ízben módosított átvilágítási törvényt. A szándék hitelét már kezdetben kissé megkérdőjelezte, hogy minderre azt követően került sor, hogy a Magyar Nemzet napvilágra hozta azt a dokumentumot, amely bizonyítja: a jelenlegi miniszterelnök a Kádár-rezsim idején a Belügyminisztérium III/II. csoportfőnökségének szigorúan titkos állományú tisztjeként tevékenykedett, s a Pénzügyminisztériumban ebben az időszakban pusztán fedőfoglalkozásként dolgozott.
Jobb- és baloldali elemzők egyaránt a mostani törvényjavaslatok benyújtásának jelentős szépséghibájaként tartják számon ezt a körülményt, ami szakértők szerint nem elhanyagolható mértékben az előterjesztések minőségére is rányomta a bélyegét.
Nem jogállami működés
Feltehetően a mostani miniszterelnök és tanácsadói köre is érzékelte, hogy az eddigi átvilágítási törvényt felváltani kívánó tervezetek nehezen tesznek eleget a szakmaiság és az alkotmányosság kritériumainak, így még a nyáron felkért egy tudós -testületet, hogy véleményezze a javaslatokat. A Sólyom László volt alkotmánybírósági elnök vezette testületben – mint ismeretes – Bence György filozófus, Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, Györgyi Kálmán volt legfőbb ügyész, Hack Péter, az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának volt SZDSZ-es elnöke, Majtényi László adatvédelmi biztos mellett helyet kapott Boross Péter volt miniszterelnök és Gálszécsy András, az Antall-kormány egykori, titkosszolgálatokat felügyelő minisztere is. A jobboldali elfogultsággal nem vádolható tudóstestület Észrevételek a T/541. és a T/542. számú törvényjavaslatokhoz címmel átadott jelentését augusztus végén hozta nyilvánosságra, s ebben nem fukarkodott a kritikai megjegyzésekkel. Sólyom László a Medgyessy Péterrel való megbeszélés után ki is jelentette, hogy szerinte a javaslatok viszszavonása lenne a legcélravezetőbb, mivel módosító indítványokkal nemigen korrigálhatók a súlyos hibák. Az Észrevételek első és talán legfontosabb megállapítása a következő: „A rendszerváltozás előtt Magyarország nem volt jogállam, ezért a titkosszolgálatok működése sem lehetett jogállami. Nem lehet egyes személyek titkosszolgálati múltját arra hivatkozással titokban tartani, hogy a szolgálatok tevékenysége a »jogállammal összeegyeztethető volt«. A nem jogállami titkosszolgálat adatainak titokban tartását nemzetbiztonsági érdek alkotmányosan indokolhatja. Ez a kivétel azonban nem vonatkozhat a hivatalban lévő legmagasabb szintű állami vezetők múltjára.” Amire a Sólyom-jelentés utal, átütően jelenik meg mindkét törvényjavaslatban. A közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról szóló törvényjavaslat 13. paragrafusa felsorolja azokat a kivételeket, amelyek megléte esetén a létrehozandó tényfeltáró bizottság eltekinthet a nyilvánosságra hozataltól. Bár a törvényjavaslat kidolgozói deklaráltan az információs önrendelkezési jog, s a következetes átláthatóság talajára helyezkednek, a kilenctagú tényfeltáró bizottság mérlegelhetné, hogy megtiltsa-e a nyilvánosságot abban az esetben, ha az „érintett” – értsd: hálózati személy, hivatásos alkalmazott, szt-tiszt – testi épségét, netán életét veszély fenyegetné korábbi tevékenységének napvilágra kerülése. Az igazságügyi tárca javaslata szerint ugyanis továbbra is titokban maradna annak a neve, akit külföldön kiutasítás, beutazási tilalom vagy büntetőeljárás fenyegetne, vagy „alaposan feltehető, hogy személyének felfedése esetén e tevékenysége miatt ellene vagy hozzátartozójával szemben az életet, a testi épséget, illetve a személyes szabadságot súlyosan veszélyeztető bűncselekményt követnek el”. Nem lehetne továbbá felfedni annak a kilétét sem, akinek a tevékenysége a szervezett bűnözés, a terrorizmus vagy külföldi titkosszolgálatok ellen irányult. Feltűnő, hogy különösen ez utóbbi kitétel mintha egy az egyben Medgyessy Péterre, illetve az esetleg hozzá hasonló pályát befutó volt funkcionáriusokra lenne fazonírozva. Talán itt érhető tetten leginkább az a Sólyom Lászlóék által kifogásolt sajátsága a javaslatoknak, hogy kontinuitást teremtsen a Kádár-rendszerbeli nem jogállam és a demokratikus jogállam között a titkosszolgálatok közötti egyenlőségjellel. Ahogy fogalmaznak: „A nem jogállami és a jogállami rendszer különbségét nem lehet viszonylagossá tenni.” Az Észrevételek is utal rá, hogy valóban fűződhet fontos nemzetbiztonsági érdek régebbi adatok titkosságának a fenntartásához, bár ők is hangsúlyozzák, a javaslatokban a megállapításokra vonatkozó eljárás a jogbiztonság követelményét nem elégíti ki. Leszögezik: a kritériumok egy része akár az egyes titkosszolgálatok teljes állományára vonatkozhat. Praktikus szempontokkal megtoldva a fenti aggályokat: az sincs pontosítva a javaslatban, hogy „külföld” alatt mit ért az előterjesztő. Nem lehet ugyanis közömbös, hogy valakit Irakban fenyeget beutazási tilalom vagy egy NATO-tagállamban. Ha ez utóbbi veszély állna fenn, kérdéses, menynyiben célszerű egy NATO-partnerországgal szemben védenünk egy terhelt múltú mai közszereplőt. Ugyanígy nem tesz különbséget az igazságügyi tárca a külföldi titkosszolgálatok elleni Kádár-rendszerbeli törekvések között, holott előbbi megfontolások egy NATO-tagországban itt is helytállóak. Mint köztudottá vált: az eddigi átvilágítási törvénnyel ellentétben a javaslatok szerint nem lehetne „megúszni” egyszerű lemondással a közzétételt az ügynöki múltról. Az előterjesztés szerint viszont ezeknek a „védett” személyeknek nemhogy nem kellene lemondaniuk tisztségükről, de még esetleges NATO-ellenes pártállami tevékenységük is titokban maradhatna. Ugyanilyen belső logika figyelhető meg abban is, hogy azoknak a neve maradna homályban továbbra is, akiknek testi épségét, életét veszély fenyegetné múltjuk feltárásával. Laikus számára is nyilvánvaló: éppen azok tarthatnak leginkább a közvélemény haragjától, akik a legkomolyabb demokráciaellenes cselekményeket követték el, s a legtöbbet ártottak másoknak. Ha ezt a mérlegelést tette volna magáévá az európai jogalkotás, éppen a legnagyobb háborús és emberiségellenes bűnök maradhattak volna örökre titokban.
Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának létrehozásáról szóló – szintén Bárándy Péter igazságügy-miniszter által jegyzett törvényjavaslat az iménti nyilvánosságra hozási korlátokat még továbbiakkal toldja meg. Mint kritikájában a Sólyom-bizottság írja: „Az, hogy egy korábbi irat azon az alapon legyen államtitok, mert szerepel benne bárki, aki 1990 és 2002 között akár egy napig állományban volt állambiztonsági szolgálatnál, ellentétes az államtitok törvényi fogalmával.” Szóvá teszik azt is, hogy azt a törvényi hely sem tartható, amely szerint az az adat is megtartaná államtitokká minősítését, amelynek úgymond „nyilvánosságra kerülése sértené a Magyar Köztársaság alkotmányos érdekét és nemzetközi kötelezettségvállalását”. A meghatározás túl tág, s a feltételek megállapítása pusztán a szolgálatokra, illetve a közszereplők esetében – mint ahogy fogalmaznak – „a politikai alapon felállított tényfeltáró bizottságra van bízva”. Mint a tudós testüle is utalt rá, a törvényjavaslat igen széles lehetőséget biztosít arra, hogy a szolgálatok különösebb indoklás nélkül – nemzetbiztonsági érdekekre való hivatkozással – iratokat tartsanak vissza a Történeti Hivatal helyett létrejövő Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától. Ha viszont az iratot mégis megkapnák, úgy a törvény által létrehozandó tényfeltáró bizottság – a törvény adta bőséges lehetőséggel élve – még mindig dönthet a nyilvánosságra hozás megakadályozása mellett.
A tényfeltáró bizottság létrehozatala a javaslatok központi, mondhatni kulcseleme. Azzal ugyanis, hogy a bizottságba egy-egy tagot delegál az Országgyűlés elnöke, mindegyik országgyűlési képviselőcsoport, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész, az igazságügy-miniszter és a nemzeti kulturális örökség minisztere – feltéve, hogy a mostani baloldali kormány 2004-ig, a törvény hatályban maradásáig regnál – eleve biztosított a kormánypárti többség, 5:4 arányban. A Sólyom-bizottság súlyosan kifogásolja ezt a körülményt, s hozzáfűzi: a testület tagjaival szemben semmilyen képesítési vagy egyéb kritérium nincs. A tagjainak politikai múltjával összefüggő összeférhetetlenségről is maguk döntenek, s a meghozott határozatok indokolási kötelezettségéről is hallgat a javaslat. További fontos aggály: a grémium előtt az érintettnek nincs lehetősége megjelenni és véleményt nyilvánítani, a bizottság így kizárólag a rendelkezésre bocsátott iratok alapján dönt. Egyes sajtóhírek szerint ugyan az MSZP szakértői akceptálták Sólyom Lászlóék egyes kifogásait, s a bizottság tagjait nem delegálnák, hanem a parlament választaná a bírói kar tagjai közül, ám felettébb kérdéses, mindez változtatna-e a lényegesen. Amennyiben ugyanis a baloldali koalíció érvényesíteni tudja parányi, ám mégis létező többségét, úgy a nekik tetsző személyek kiválasztásának semmi sem állhatná útját. A bizottság tagjainak pedig igen széles, s egyáltalán nem pontosan kodifikált a felhatalmazása. Maga szabhatná meg működésének szabályait, s még felelősségre sem lennének vonhatóak az adatok esetleges „kiszivárgása” miatt. Az állambiztonsági múlt nyilvánosságra hozataláról szóló tervezet ötödik paragrafusa szerint ugyanis a bizottság tagja bíróság vagy más hatóság előtt nem vonható felelősségre a megbízatása során általa közölt tény vagy vélemény miatt.
Pontatlanságok és ellentmondások
Avatatlan szemlélők számára is sok furcsaságot tartalmaznak az átvilágítottak jogait és lehetőségeit taglaló passzusok. A testület – mint már említettük – meg sem hallgatja őket, s ha netán érintettséget, vagyis az állambiztonsági szolgálatokkal való bármilyen együttműködést olvas ki a szolgálatoktól megkapott dokumentumokból – mint Sólyom Lászlóék is szóvá tették –, azt sem mérlegelik, hogy a Kádár-rezsim mely időszakában került kapcsolatba velük. Azt sem veszik figyelembe továbbá, hogy valóban együttműködött-e, vagy csupán alibi- tevékenységet folytatott, önként tette-e vagy csak súlyos zsarolás hatására. Magától értetődően – mint ahogy a Mécs-bizottság tevékenysége ezt már előrevetítette – a múlt feltárásában azért odáig nem merészkedik az előterjesztő, hogy az állampárti zsarolók, zaklatók személye ha nem is reflektor-, de legalább lámpafénybe kerüljön.
Komoly visszalépés a jelenleg hatályos törvényi szabályozással szemben, hogy az ügynöki múltban való érintettséghez nem szükséges az aláírt saját kezű beszervezési nyilatkozat, a leadott jelentések, az előnyökben, pénzügyi és egyéb juttatásokban való részesülés együttes megléte. A Mécs-féle koncepciós bizottság gyakorlatával egyezően az új ügynöktörvény már úgy rendelkezne, hogy az első paragrafusban példálózóan felsorolt szervezeteknél, illetve a III-as főcsoportfőnökség bármely csoportfőnökségénél szerepel-e az átvilágított közéleti szereplő a hálózati nyilvántartásban. Az utóbbi idők történései és a józan logika is azt diktálja, hogy bárkiről állíthattak ki kartont annak tudta nélkül, ráadásul – mint a Sólyom-bizottság is leszögezi –, a fennmaradt adatok nem teljes körűek, és megbízhatóságuk sem feltétlen.
Az előterjesztés szerint a jogorvoslati lehetőségek is igen szűkösen állnak rendelkezésére az érintett személy számára. Tizenöt napja van csupán a keresetlevél benyújtására, amelyet a bíróságnak harminc napon belül kell elbírálnia. A bíróság pedig eljárása során természetesen csak ugyanarra a vitatható szempontrendszerre koncentrálhat, mint amelyet az előterjesztő a Sólyom-bizottság által is megkérdőjelezett formában előírna. Így a jogorvoslat tartalmilag üressé válik. A tervezet szerint elutasító döntés esetén sem fordulhat a Legfelsőbb Bírósághoz, s „a határozatban foglaltak tekintetében a személyhez fűződő jogok megsértése miatt nincs helye bírósági eljárásnak”. Mindezek után a tényfeltáró bizottság a Magyar Közlönyben közzéteszi és a Magyar Távirati Iroda útján nyilvánosságra is hozza határozatát. A fenti drákói szigorúságnak ellentmond az előterjesztés egy szerényen meghúzódó passzusa, amely tág teret nyújthat a megengedő, gumiszerűen tágítható további szelekciónak. A javaslat tudniillik a betöltendő közéleti tisztségek esetében előírja ugyan a bizottság számára az előzetes tényfeltárást, ám ettől furcsa módon indokolás nélkül el is tekinthet. A jelölt ugyanis kérheti a procedúra mellőzését.
A javaslatok szövege amúgy egyébként is meglepően sok elírást, pontatlanságot tartalmaz. Az „érintett” helyett van, ahol „érintetett” szerepel, fellelhető a névelők nyelvtanilag bántóan rossz alkalmazása, s néhol akkor is hivatkozik a Történeti Hivatalra, amikor tudja: ha hatályba lép a törvény, már nem létezik majd ilyen intézmény. A fogalmi pontatlanság kategóriájába tartozik azonban az a kitétel, amely szerint a tudományos kutató számára a többi úgynevezett szenzitív, érzékeny adat mellett a faji eredetre vonatkozók sem megismerhetők. Tudjuk ugyan, hogy a mai közbeszédben elburjánzott ez a téves szóhasználat, ám attól a tény még tény marad. Az igazságügyi tárca előterjesztése átveszi a hitleri terminológiát, amely szerint nem csupán egyetlen emberi faj létezik. Bizonyára szerencsésebb lett volna, ha a tudománytalan és félreérthető megfogalmazás helyett beéri a nemzetiségi, etnikai, vallási kisebbséghez való hozzátartozás meghatározással.
Egérút a rendszer irányítóinak
Az átvilágítási törvény indokolása a Kádár-rendszerre nézve meglepően súlyos megfogalmazásokat tartalmaz, hiszen a hálózati személyekről, szigorúan titkos állományú tisztekről, valamint együttműködőkről úgy vélekedik, „ezen személyek a jogállamisággal összeegyeztethetetlen rendszer titkosszolgálatának munkáját segítették”. A sommásan – ám Medgyessy Péterre nézve is elítélően – hangzó megállapításnak igencsak ellentmond, hogy az átvilágítandók köréből kiemelni szándékozik az 1956–57-ben karhatalmi alakulatban működők körét. Jóllehet ez utóbbi korlátozás – ismerve az előző baloldali kormányfő személyét – igencsak testreszabottnak tűnik. Az már viszont lényegesen tágabb kört érint kedvezően, hogy eltörölnék a hatályos törvény azon passzusát, amely átvilágítás alá vonja az olyan politikai vagy állami tisztségeket betöltőket, akik döntéseikhez tájékoztatást kaptak a diktatúrában a titkosszolgálatoktól, s ezálta
Hezbollah
A Hezbollah újabb háborúval fenyegette meg Izraelt
