Új világ

Nemrég Árpádföldön jártam, annak is a Csömör felé eső, északkeleti csücskében. Különleges élmény megnézni Budapestnek ezt a vidékét. Aki még nem járt itt, meghökken a látványtól, talán bele is csíp a saját karjába: Szűzanyám, jól látom, amit látok, vagy csak transzba estem, vízióim vannak…
Frissen épített paloták, kúriák és kastélyok végtelen tucatjai sorjáznak egymás mellett utcákon keresztül, mintha az Andersen-királymesék kacsalábon forgó várkastélyait tolták volna át ide, hadd legyenek egy helyen szegények, ne szanaszét a világban… Rózsadomb és Pasarét legfényesebb villái szanálás előtti vályogputrik az árpádföldiekhez képest, de még a mézeskalács-házikó is kiszégyenkezne a sorból a maga kolbászkerítésével. Elképesztő méretek, lenyűgöző formák, bámulatos színek. Márvány és terméskő, kovácsoltvas kerítés és sziklakert, úszómedence és libériás inas.
És persze mindenütt kamera. A kerítésnél, a boltív alatt, a távirányítós garázsajtónál, a pitbull lakosztályánál… Mert hogy errefelé első az éberség. Aki idegen erre jár, az mind gyanús. Mit keres itt? Miért jött? Mit akar? Talán betörő? APEH-ellenőr? Vagy csak egy egyszerű irigy odaátról?
Mondom, itt jártam a múltkor ezen a különleges vidéken, végigpöfögtem az öreg Skodával az utcákon, néztem a pazar világot, legeltettem a szemem meg sóhajtoztam. És akkor azt gondoltam, nem is kell annyira irigyelnünk ezeket az embereket, megvan nekik is a maguk baja, nézzem csak, sehol egyetlenegy árnyékot adó fa, sehol egy öreg tölgy vagy vadgesztenye, a vén diófákról már nem is beszélve. Hát milyen világ az ilyen?
Mert mit is lehet mondani egy olyan világra, ahonnét hiányzik az öreg fák illata, árnyéka, ahol csak a friss vakolat szagát érezni, meg a videokamerák pillantását a tarkónkon.