Amikor Európának szüksége volt Amerikára a második világégés vagy a hidegháború alatt, Amerika segített. Most, hogy az Egyesült Államok vár el hasonló szolidaritást szövetségeseitől, miután egy éve megrázó erejű támadás érte, európai szövetségesei cserbenhagyják, sőt vezető európai értelmiségi és politikai körökben valóságos divat lett az Amerika-ellenesség.
Főként kimondatlanul, de ez az a keserű vád, amelynek mérsékelt megnyilvánulásaival egyre többször szembesül az európai látogató az Egyesült Államokban, immár washingtoni kormányzati körökben is.
Az utolsó csepp a washingtoni pohárban a választási győzelem érdekében a kampánya súlypontját háborúellenes üzenetekre helyező Schröder igazságügy-miniszterének múlt heti kijelentése volt. Herta Däubler-Gmelin azt találta mondani, hogy az a mód, ahogy George W. Bush elnök nyomást gyakorol Irakra, hasonlatos az Adolf Hitler által használt taktikára.
– Ez súlyos kijelentés, és következményei lesznek – fogalmazta meg véleményét a kijelentésről a Magyar Nemzetnek az amerikai szenátus külügyi bizottságának egy neve elhallgatását kérő, mérvadó demokrata tagja. Ahogy a bizottságban magas tisztséget betöltő szakértő fogalmazott: egyes amerikai vélekedések szerint azzal, hogy Schröder kancellár a kampány alatt központi témává emelte George W. Bush elnök Irak-politikájával ellentétes nézeteit, Németország „újjáélesztette egykori Sonderweg-politikáját”.
A Sonderweg kifejezés pedig Amerikában és Németországban sem cseng túl jól, hiszen ez a politikai hagyomány a nemzetközi színtéren az első világháború előtt a császári Németország, majd később Adolf Hitler Harmadik Birodalma által folytatott külpolitikát jelentette.
– Amit a német kampányban tapasztalhattunk, az teljes elszakadást jelent attól, amit Németország az elmúlt negyven évben felépített – fogalmazott a szakértő, majd hozzátette: „ez súlyos fejlemény a szövetség szempontjából”.
A fentiekből is kiderül, hogy Washingtonban rendkívül hevesen reagáltak a sokat vitatott németországi kampány Amerika-ellenesnek ítélt fejleményeire, és ez talán magukat a a háborúellenességet leginkább csak taktikai elemnek tekintő német politikusokat lepte meg leginkább. Hamburg városa például a diplomáciai bonyodalmakat kavaró német kijelentések után egész oldalas hirdetésben sietett biztosítani a New York Times olvasóit, hogy a németek továbbra is szolidárisak a terror által sújtott szuperhatalommal, ami azonban derűlátó vélekedések szerint is csupán „damage control”, azaz kárenyhítés lehet Németország részéről.
Az Európa legerősebb gazdaságával rendelkező ország most két tűz közé szorult. Egyfelől Berlinnek nagyon is megfelel az utóbbi évtizedekben kialakított katonai inaktivitás, amely elsősorban az esetlegesen külföldön végrehajtott német katonai akciókat a belföldi és európai érzékenység, a történelmi rossz tapasztalatok hangsúlyozásával igyekszik elhárítani. Ám miközben ez Németország szomszédait is némi megnyugvással tölti el, Amerika úgy látja, Európának és ezen belül Németországnak is aktívabb szerepet kellene játszania végre a transzatlanti szövetségben.
Gondok vannak a franciákkal is: nem csak a hagyományosan különutas diplomácia okoz súrlódásokat Washingtonban, nem csak a vámháborúk és a gazdasági pozíciószerzés megannyi kényes, vitás kérdése okoz fennakadásokat. A francia értelmiség egyre radikálisabban Amerika-ellenesnek ítélt megnyilvánulásai és a mögöttük meghúzódó közhangulat mélyen sértő az Atlanti-óceán másik partján élők számára, akik rámutatnak, hogy a hidegháború negyven éve alatt Nyugat-Európa csak az amerikai fegyverek védelme alatt volt képes prosperálni.
A hidegháború azóta véget ért, ám a jóléti kiadásokat szinten tartani kívánó Európának most sincs ínyére, hogy növelje védelmi költségvetését. Ezért előállt az a paradoxon, amit az idézett demokrata szakértő így fogalmazott meg lapunknak: „Az EU nem akarja, hogy az USA bármit is rákényszerítsen, inkább azt szeretné, ha kialakíthatná saját identitását. Ám amikor Amerika azt mondja, oké, hát rajta, legyen erős, önálló Európa, az EU sértődötten visszakérdez: »hát már nincs is ránk szükségetek?«”
Ennek ellenére a veled vagy nélküled kérdése ezúttal mégsem elvi síkon fog eldőlni, hanem sokkal inkább azon múlik majd, hogy hajlandók lesznek-e az európai szövetségesek (nemcsak Németország tehát, hanem az európai NATO-államok mindegyike) olyan szintre emelni védelmi büdzséjüket, amely már elégséges alapot teremthet az érdemi katonai együttműködéshez Európa és az Egyesült Államok között. A transzatlanti kooperáció kérdései közül ezt tekinti most a legfontosabbnak Washington, olyannak, amely a hidegháború lezárása óta egyre nagyobb súllyal vetődik fel Európa és Amerika között. Ez volt a héten lezajlott varsói informális, és ez lesz a novemberre összehívott prágai NATO-csúcsnak is egyik központi témája: miképpen lehet minél gyorsabban áthidalni az Európa és Amerika haderői között tátongó technológiai szakadékot?
– Az afganisztáni hadműveletek megerősítették azokat a korábbi vélekedéseket, hogy ez a technológiai szakadék az elmúlt években elmélyült az Államok és Európa között, és ez egyre jobban aggasztja Washingtont – nyilatkozta lapunknak Leo Michel, a washingtoni Nemzeti Stratégiai Kutatások Intézete nevű agytröszt vezető kutatója. Michel szerint amennyiben ezen a téren rövid időn belül nem történik változás, az amerikai kormányzat kétségbe vonhatja szövetségesei szolidaritását. – Csupán politikai-ideológiai okok miatt Amerikának nem lesz szüksége külföldi csapatokra – jelentette ki.
A kérdést ezúttal aligha szabad félvállról venni Európában.
– Ez a kormányzat nem annyira elkötelezett a NATO iránt, mint elődei – állította a már idézett demokrata kongresszusi szakértő annak ellenére, hogy a nyilvánosság előtt a kormányzat vezetői ennek ellenkezőjét bizonygatják, miközben európai szövetségeseiket aggasztja az az együttműködés, amely az utóbbi hónapokban az Egyesült Államok és Oroszország között kialakult, valamint az a tény, hogy az USA, szövetségeseinek jelenléte ellenére, nem a NATO, hanem saját háborúját vívja Afganisztánban. – Nekünk megvan a katonai potenciálunk, maguknak nincs, és így meglehetősen gyötrelmes egy szövetséget működtetni – tette hozzá Leo Michel magyarázatul.
Washingtonban gyakran felbukkanó panasz, hogy az európai államok fenyegetettségérzete nagyban csökkent a hidegháború lezárását követően, emiatt maradtak el az Államok által szükségesnek tartott katonai fejlesztések a kontinensen.
– Az a fegyelmező erő, amelyet az Elba másik partján állomásozó 24 szovjet hadosztály jelentett, eltűnt – vélekedett a képviselőház külügyi bizottságának egy szintén neve elhallgatását kérő, magas bizottsági beosztásban dolgozó republikánus szakértője. Hozzátette: – Igazi kétségbeesést érzek a transzatlanti kapcsolatok ilyen irányú alakulása miatt.
Német katonai körökben viszont, ahol elismerik, hogy létezik az említett technológiai szakadék, úgy látják, hogy ennek ellenére sok területen az európai hadseregek technikai színvonala megközelíti, máshol pedig – mint például a vegyi és biológiai fegyverek elleni védekezés terén – meg is haladja az amerikai technikai szintet. Az Egyesült Államok tampai központi parancsnokságán tett látogatásunkkor a bázison tartózkodó német összekötő tisztekkel folytatott beszélgetések során viszont kiderült: az európai hadseregek pont azokon a területeken maradtak el fejlesztéseikkel, amelyek magas technikai színvonala elengedhetetlen ahhoz, hogy a NATO válaszolni tudjon az olyan kihívásokra, mint amilyen a Washington vezette „terror elleni háború”. Itt ugyanis gyorsan és nagy távolságokra kell szállítani nagyobb létszámú csapatokat, sokszor olyan területekre, amelyeknek még a környékén sincs logisztikai támogatást nyújtó bázis. Washingtonban most olyan NATO-t látnának szívesen, amelyben a szövetségesek tehermentesíteni tudnák Amerika túlfeszített erőit az Európától távolabb eső válsággócokban is. (Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a héten tartott varsói informális NATO-csúcson Donald H. Rumsfeld amerikai védelmi miniszter az Európai Unió saját, inkább békefenntartó célokra felállítandó gyorsreagálású erői mellé egy újabb, „nagy intenzitású” konfliktusokban való részvételre tervezett európai NATO-gyorshadtest létrehozását javasolta.)
A megfelelő légi szállítási kapacitás kialakítása tehát az egyik fő amerikai elvárás. Német tisztek szerint ugyanakkor Európában legfőképpen nem a légi szállító járműpark kapacitásával és minőségével van baj, hanem azzal, hogy a rendelkezésre álló gépek hatósugara, vagyis az a távolság, amelyet leszállás nélkül meg tudnak tenni, rendkívül korlátozott. Így hiába rendelkeznek az európai szövetségesek kitűnő szállítógépekkel, a megfelelő légi vagy szárazföldi utántöltési lehetőség hiánya az európai haderőket gyakorlatilag megakadályozza abban, hogy Európától távolabbra eső térségekbe nagyobb csapatokat szállítsanak légi úton.
A novemberben esedékes prágai NATO-csúcson az Egyesült Államok ezért várhatóan arra kéri majd szövetségeseit, hogy egyes katonai fejlesztéseket igen hamar, már 2004-re fejezzenek be – tudta meg az amerikai védelmi minisztérium névtelenséget kérő tisztviselőitől a Magyar Nemzet.
– Az európaiaknak most van szükségük légi szállítási kapacitásra – fogalmazott a Pentagon egyik magas rangú tisztviselője. Ő csupán csatlakozott ahhoz a sokat hangoztatott állásponthoz, miszerint az európai hadseregek pontosan ennek hiánya miatt nem tudnak érdemben részt venni az új típusú konfliktusok kezelésében. Az idézett tisztviselő ugyanakkor úgy látja, az EU-ban rendkívül sok pénzt költenek el kellő hatékonyság nélkül védelmi célokra. Az egyik amerikai javaslat szerint például nem kellene minden egyes államnak külön katonai légi szállító járműparkot fenntartania, elegendő lenne az is, ha közös szállítókapacitást hoznának létre, amelyet minden európai NATO-hadsereg igénybe vehet szükség esetén. További út lehet a hatékonyság növelésére, ha az egyes országok specializálódnának bizonyos feladatokra (például a biológiai és vegyi fegyverek elleni védekezésre, a hegyvidéki hadviselésre stb.), mert így nem kellene mindenkinek mindenre pénzt áldoznia. – A védelmi kiadások növelése ugyanakkor elkerülhetetlen lesz Európában – állította a tisztviselő.
– Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy amerikai technológiát kell majd vásárolni – jelentette ki lapunk kérdésére a Pentagonban a múlt héten tartott sajtótájékoztatón William Kernan tábornok, az Egyesült Államok egyesített erőinek (Joint Forces) parancsnoka. (A Joint Forces kifejezés egyébként olyan, a XXI. század hadviselési követelményeinek megfelelő parancsnoki struktúrát takar, ahol a különböző fegyvernemek – légierő, szárazföldi és tengeri erők – erre felkészített egységei egyetlen, lehetőleg a harctéren tartózkodó parancsnok irányítása alá vannak rendelve.) A tábornok szerint sokkal inkább arról van szó, hogy a különböző nemzetek haderői olyan technológiával rendelkezzenek, amely révén egymással zökkenőmentesen együtt tudnak működni, ezért elengedhetetlen a megfelelő kommunikációs technológia kialakítása. A prágai tanácskozáson az ennek érdekében kialakítandó szabványok is szóba kerülhetnek majd.
Mindazonáltal egyértelmű: Washingtonban a szövetség bővítése mellett azt várják a prágai NATO-csúcstalálkozótól, hogy a nyugat-európai NATO-tagállamok valljanak színt, és tegyenek konkrét vállalásokat az elmaradt katonai fejlesztések pótlását illetően. Érdekes egyébként, hogy a washingtoni agytrösztök és a State Department magas rangú vezetőivel folytatott háttérbeszélgetések során az derült ki, az új kelet-közép-európai NATO-tagállamokkal ezen a téren egyelőre elnézőbbek Washingtonban: itt elsősorban még mindig csak a politikai és gazdasági stabilitást tekintik a fő célnak. Ám azt is fontosnak tartják, hogy az új tagállamok erejükhöz mérten vegyenek részt a közös akciókban. A nyugat-európai EU-tagállamoknak minden jel szerint a szociális kiadások területéről kell átirányítaniuk pénzeket a védelmi költségvetésbe. Azokból a szociális kiadásokból kell tehát majd lefaragniuk, amelyek meglétének előfeltétele az volt, hogy Amerika a második világháború után átvállalta tőlük a védelmi terhek nagy részét.
Ezt azonban a továbbiakban már nem kívánja megtenni.
pápa
XIV. Leó pápa a fiataloknak üzent
