A történelem az élet tanítómestere – mondták már az ókori latinok is. Ez a vélemény azóta is gyakran elhangzik, ám sokak szerint a történelem semmire sem jó, de a legkevésbé arra, hogy eligazítson bennünket az élet nehéz helyzeteinek megoldásában. Napóleon szerint „a történelem az elfogadott hazugságok összessége”, egy ókori történész „példákon alapuló filozófiának” nevezte a történelmet, a francia ókortörténész, Paul Veyne pedig egyszerűen „regénynek”, aminek semmi köze sincs a tudományhoz. Ezzel szemben a történeti kutatás első szisztematikus módszertanát összeállító porosz Johann Gustav Droysen szerint „a történelem egyszerre művészet és tudomány is”, David Hume XVIII. századi brit filozófus pedig úgy gondolta, hogy „a történelem az emberi természet általános és állandó elveinek a felfedezése”. Kortársa, Edward Gibbon pedig egyszerűen azt állította, hogy „a történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa”.
Mindezen megállapítások érzékeltetik a történelem sokarcúságát és a tudomány mibenlétével kapcsolatos vélemények színes kavalkádját. Ez a jelenség alapvetően két körülményből fakad. Egyrészt az idézett személyek különböző szakmája, eltérő szubjektuma és változó nézőpontja. Ezt Frederick Jackson Turner, a XX. század első felének ismert amerikai történésze a következőképpen fogalmazta meg: „A történelemnek csaknem annyiféle felfogását ismerjük, mint ahányan történelmet írnak.” A bizonytalanságok másik oka maga a történelem szó, aminek jelentéstartománya többrétegű. Ez a fenti idézetekben is megfigyelhető, ahol a történelem szónak mindig más és más jelentése jelenik meg. Ha „a történelem az élet tanítómestere” aforizmában a történelem szót a „múlttal”, a „történelmi emlékezettel” vagy a „történetírással” helyettesítem, ugyanúgy értelmes marad a mondat. Ez a jelenség más nyelvek esetében is ugyanígy van, az angol history, a francia historie és a német Geschichte ugyanúgy többjelentésűek.
Az annalesektől az üzemtörténetig
Mi is az, amit ma történelem szó alatt értünk? A múlt, a történelmi emlékezet, illetve a történelmi tudás, netán a történetírás? A három lehetséges jelentés közül a múlt a legkevésbé problematikus, hiszen így hívunk mindent, ami a világegyetemben a mai napig történt, függetlenül attól, tudunk-e róla vagy nem. Látszólag a többi fogalom jelentése is egyértelmű. A történelmi emlékezet a múltra vonatkozó ismeretanyagot jelenti, a többi fogalom pedig ennek az ismeretanyagnak a létrehozását. Ám közelebbről megnézve kiderül, hogy ennek az ismeretanyagnak a tartalma korántsem állandó, és létrehozásának módja sem azonos. Az egyes korok emberei mást és mást tartottak fontosnak és emlékezetre méltónak, a történetírók pedig „– részben koruk kánonjaitól, részben szubjektumuktól függően – nagyon változatos méretű, formájú és színű építőkövekkel járultak hozzá e tömegében és belső struktúrájában egyaránt folyamatosan változó tudati konstrukciónak az alakításához”.
Hogyan differenciálódott a történetírás és vele együtt a történelmi tudás?
Kezdetben a történetírás kitüntetett témái a háborúk voltak. Hérodotosz, az európai történetírás atyja erről írta nagy munkáját, A perzsa háborúkat. Ugyancsak az ókorig, az antikvitásig nyúlik vissza a nagy emberekről írott életrajzok historiográfiája. A középkorban a szentek élete, vagyis a legendák, majd a nagy királyok és a hadvezérek tetteit elbeszélő regényes geszták, illetve lovagregények formájában élt tovább a műfaj.
Mindezek mellett korán megjelentek az egyes népek, sőt az egész emberiség történetét eseményszerűen rögzítő műfajok, az annalesek, a geszták és a krónikák. A történetírás ezen legősibb ágai egészen a XX. század hajnaláig, sőt bizonyos szempontból a szakmán belül a mai napig megőrizték vezető szerepüket. Ennek több oka van. Az egyik legalapvetőbb a történetírás és a politikai hatalom szoros kapcsolata. Az államvezetők egyrészt saját okulásuk és a jövőtervezés céljából fordultak az elmúlt korok politikájának vizsgálata felé, másrészt pedig azért, mert érdekükben állt a közfogyasztásra szánt történeti interpretációkban rejlő legitimációs potenciál kihasználása.
A történetírás klasszikus műfajának hegemóniáját a XIX. század második és a XX. század első felében három új részdiszciplína rendítette meg: az eszme-, a gazdaság- és a társadalomtörténet. Az eszmetörténet az állami politika és az emberi cselekvés mozgatórugóiként felfogott legkülönfélébb eszmék, elképzelések és gondolatok iránt érdeklődik. Ugyanúgy foglalkozhat nagy egyéniségek elképzeléseivel és azok hatásával, mint egy egész kor intellektuális atmoszférájával. Ez utóbbi különösen azok számára fontos, akik a művészetek története iránt érdeklődnek. A gazdaság- és társadalomtörténet külön részdiszciplínaként való megjelenését a XIX. századi iparosodás és polgárosodás idézte elő. Ezeknek az új jelenségeknek a leírására és magyarázására a történetírás addigi formái alkalmatlannak bizonyultak, így a század utolsó harmadában és közvetlenül a századforduló után a gazdasági fejlődésben élen álló országok mindegyikében olyan új történészek, folyóiratok, intézmények jelentek meg, amelyek manifeszt módon szakítottak a politikacentrikus történetírással. Az Egyesült Államokban James Harvey Robinson 1912-ben publikálta The New History című programadó írását: „Az új történetírás szakít a múlt tanulmányozására eddig nehezedő korlátokkal […] és hasznosítani fogja mindazokat a felfedezéseket, amelyeket az antropológusok, a közgazdászok, a pszichológusok és a szociológusok tettek, s amelyek az elmúlt ötven év során forradalmasították fajunk eredetére, fejlődésére és kilátásaira vonatkozó elképzeléseinket.”
A részdiszciplínák hamarosan tovább osztódtak. A gazdaságtörténeten belül megjelent az üzemtörténet és a nemzetgazdaságok fejlődésére vonatkozó átfogó munkák, amelyek nagyobb léptékű ismeretekkel gazdagították a történeti tudást. A második világháborút követően folytatódott a történetírás részekre bomlása. A hagyományos társadalom- és eszmetörténettől, valamint az etnológiától és antropológiától, továbbá a pszichológiai tanulmányoktól egyaránt ösztönzést kapott az a törekvés, ami az egyes társadalmi csoportokat vagy akár társadalmakat érzelmeik, ösztöneik és ezekből eredő tipikus reagálásaik szerint próbálták jellemezni. A társadalomtörténetből nőtt ki napjaink egyik legdivatosabb új tematikája, a nemek tanulmányozásának nevezett, a nő a családon, illetve társadalmon belüli státusának változása s ezzel összefüggésben a férfi és a nő viszonyának alakulását vizsgáló kutatási irány is.
A nyelvi kommunikáció jellegzetességeinek vizsgálata csak mintegy néhány évtizede van jelen. Ugyancsak az elmúlt évtizedekben nyert teret és lett divatos az úgynevezett kollektív emlékezet, vagyis a különböző tényezők szerint konstituálódó kisebb-nagyobb társadalmi múltképek vizsgálata. Ez az új iskola arra keres választ, hogy meghatározott korok meghatározott szereplői milyen eseményeket őriztek meg emlékezetükben, s hogy azokat milyen értékekkel ruházták fel, és milyen céllal fűzték össze elbeszéléssé.
Az új tematikák megjelenése mellett a régiek is modernizálódtak. A klasszikus életrajzok mellett megjelentek például a pszichológia és pszichoanalízis módszereit hasznosító bibliográfiák. Modernizálódott a diplomáciatörténet is.
Az új irányzatok megváltoztatták a történetírás jellegét és ezzel történelmi tudásunk tartalmát is. A XX., de különösen a XIX. századi történetírás szinte kizárólag művelt köznyelven írt, minden iskolázott ember számára érthető mese, illetve elbeszélés volt. Az új irányzatok már csak egy jóval szűkebb réteg számára érthetők, hiszen nyelvezetük szakszerűsödött, és átvették a közgazdaság, a szociológia, a pszichológia és az antropológia analitikus elemzési és interpretációs módszereit. Márpedig Georges Duby francia történész szerint „a történelmet főként nem azoknak kell olvasniuk, akik írják”. Talán pont ezzel magyarázható, hogy a néhány száz oldalas jól megírt nemzeti narratívák a legtöbb országban bestsellerek.
A megismerés korlátai
A történeti megismerés természetével és a történelmi tudás megbízhatóságával kapcsolatban felmerülő kérdésekre a XIX. században kialakult professzionális történetírás egyik irányzata, a pozitivizmus abból indult ki, hogy nemcsak létezik tőlünk független objektív valóság, hanem az meg is ismerhető, és jelenségei ugyanúgy törvényekké és szabályokká rendezhetők, ahogy azt a természeti világ kutatói teszik. Így a természet- és embertudomány között nincs semmiféle lényeges különbség. Az irányzat képviselői azt is feltételezték, hogy a pozitivizmus ismeretelméleti előfeltevéseit elfogadó történészek képesek saját szubjektumuk zárójelbe tételére, vagyis a múlt pártatlan vizsgálatára. A XX. század folyamán egyre több, a pozitivista megismerés lehetőségében kétkedő történelmi irányzat jött létre. Az objektivitással szembeni kétkedés nőtt. Az ezt vallók szerint a történelmi tény nem tőlünk független objektív valóság, hanem a történész mesterséges konstrukciója, aki viszont elkerülhetetlenül saját korának szempontjai szerint mint individuum végzi a rekonstrukciós munkát. Vagyis az, amit történelemnek mondunk, nem önmagában való, hanem mindig a jelen szemüvegén át, a jelen problémáinak tükrén át látott múlt. A második világháború utáni évtizedekben ismét előtérbe kerültek az olyan megközelítések, amelyek a történetírás tudományos jellegének lehetősége mellett érveltek. Ennek legfontosabb oka a történetírás már említett „társadalomtudományosítása”. A történetírás egzakt tudományként való felfogásának újabb impulzusokat adott a számítógépek megjelenése. Ez a számokon alapuló és magát matematikai modellekben kifejező történetírás számos eredményt mutatott fel, ám meghirdetett programját, a történetírás természettudományos értelemben vett egzakt diszciplínává alakítását távolról sem érte – nem is érhette – el. Részben a történetírás második világháború utáni megújítási kísérleteinek korlátozott sikere, részben más okok miatt a XX. század utolsó két évtizedében ismét megerősödtek a történetírás szubjektív jellegét hangoztató nézetek.
Az előadó véleménye szerint abszolút mértékben objektív történetírás elképzelhetetlen. A történészek határozzák meg, hogy a múlt végtelen számú eseményéből melyeket emelnek ki, melyeket avatnak történelmi ténnyé, és az ő feladatuk ezeket idő- vagy oksági sorrendbe állítani. Az, ahogyan a történetíró összefűzi a hiányzó láncszemeket, inkább hasonlít a regényíró, mint a természettudós munkájára. Egy materialista vagy idealista, liberális vagy konzervatív, szocialista vagy nacionalista történész óhatatlanul más képet fest a múltról. Ennek logikus következménye, hogy nincs sem az emberiségnek, sem egy kultúrának, sem egy nemzetnek, sőt gyakran még egy családnak sem azonos történelmi tudata. Így a történész akkor jár el helyesen, ha minél pontosabban közli olvasójával saját nézőpontját. A történész alkotói szabadsága viszont nem korlátlan.
A múlt átideologizálása
Mi a történetírás és a történelmi tudás haszna, értelme? Miért írunk, és miért olvasunk a múltról? Ahogy az eddig feltett kérdésekre, úgy erre sem lehet egytényezős választ adni. Az egyik legnyilvánvalóbb ok a kíváncsiság. Az emberek érdeklődnek gyökereik, családjuk és tágabb közösségük múltja iránt. Tudni akarják, hogy honnan jöttek, és merre tartanak. A másik fontos ok az emberek igénye a szórakozásra. A középkori írásokkal szemben az egyik legkomolyabb elvárás esztétikai jellegű volt. Napjainkban a társadalomtudományosított történetírás képessége esztétikai örömök nyújtására jóval mérsékeltebb. Ám a szépírói kvalitásokkal rendelkező történészek száma ma sem kevés, így az irodalmias történeti munkák magas példányszáma alapján kijelenthetjük, hogy az olvasói igény erre is jelentős.
Már Plutarkhosz azzal a céllal fogott hozzá párhuzamos életrajzainak megírásához, hogy tökéletesítse önmagát és olvasóit. Ez azóta is sok történészt motivál. A múlt tanulmányozása és történelmi tudásunk fejlesztése önálló véleményalkotásra nevel bennünket, és így megnehezíti, hogy manipuláljanak bennünket, vagy bármiféle ideológia rabjává váljunk. A történetírás, a történeti művek olvasása, illetve a történelem tanítása és tanulása az állampolgárrá válás iskolája is. Vagyis ahogy Georges Duby írta: „Gyakorlás, edzés, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy előnyösebb helyzetből ragadjuk meg a jelent.”
A történelem oktatási-nevelési szerepe szorosan kapcsolódik nemzeti funkciójához. A laza kötődésű származási-vérségi csoportok integrált kulturális közösséggé, vagyis nemzetté válásában a történetírásnak is óriási szerepe volt. Ez alkotott közös történelmi emlékezetet. Ez az oka annak, hogy a XIX. században az állam jelentősen támogatta a történelmi kutatásokat, és történeti tanszékeket hozott létre Európa szinte minden államában.
Mindebből következik, hogy a múlttal való foglalkozás igen jelentős mértékben politikai csatatér is. Bár egyáltalán nem hisszük, hogy a jövő azé, akié a múlt, kétségtelen, hogy a jelen szereplői gyakran történelmi mezbe öltözve, illetve a múlt szereplői mögé bújva vívják meg jövőre vonatkozó harcaikat. Sokak szerint a szakszerűtlen, propagandisztikus, manipulatív vagy egyszerűen csak dilettáns múltértelmezésekkel a történészeknek semmi dolguk nincs. Az előadó nem osztja ezt a véleményt. Szerinte a történész fontos társadalmi feladata az ideológiailag durván befolyásolt, valamint a múlt ismert és igaznak mondott tényeitől eltávolodó, manipulatív és propagandisztikus célzatú értelmezések hiteltelenítése. Hozzátéve, hogy az abszolút objektív valóság feltárása minden időben problematikus.
„Azok, akik eleve hisznek valamilyen végletesen szubjektív olvasat, egy legenda, egy mítosz vagy akár a tudatos ferdítés kizárólagos magyarázó erejében, természetesen könnyen félresöpörhetik a szakmáját körültekintően művelő és ezért árnyaltan, megfontoltan fogalmazó történész érveit. A múlt tanulságai alapján és a nagy elődök példáját követve mégis ezt kell tennünk. Az utódok majd megítélnek bennünket, ahogyan mi is mérlegeljük az előttünk járók teljesítményét.”
(A fentiekben az október 7-én elhangzott előadás összefoglalóját olvashatták. A dőlt betűvel szedett részekben az előadót szó szerint idézzük.)
Romsics Ignác előadásának televíziós változata megtekinthető a Duna Televízióban október 17-én (csütörtökön) 14.55-től, október 20-án (vasárnap) 13.20-tól az M 1-en, valamint 20.40-től az M 2-n.
A Petőfi rádióban október 17-én (csütörtökön) 23.15-kor lesz hallható az előadás.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása október 14-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B). További információk: www.mindentudas.hu internetes honlapon, ahol az előadások teljes szövege a hozzászólásokkal és a vitával együtt olvasható.
Romsics Ignác 1974-ben végzett a Szegedi Tanárképző Főiskola magyar– történelem szakán, majd 1976-ig az ELTE történelem kiegészítő szakos hallgatója volt. 1994-ben a történelemtudományok doktora, majd 1996-ban a történelemtudományok habilitált doktora lett. 2001-től az MTA levelező tagja. 1993-tól az Indiana Egyetem magyar tanszékének vendégtanára, majd 1998-tól az ELTE újkori magyar történelmi tanszékének vezető professzora.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
