A Kalasnyikovok időszakának vége

Egy Kalasnyikov meg egy Kalasnyikov az két Kalasnyikov – nem is olyan régen a nebulók még így sajátították el Afganisztánban a számolás tudományát. Azóta Ázsia ezen szegletében a világ kifordult sarkaiból és a megváltozott viszonyoknak a helybéliek az oktatásban – ahogy az élet más területein – is mindinkább igyekeznek megfelelni. A feladat gigászi, megbirkózni vele nem egyszerű.

Sokak számára az emberhez méltóbb életet és nem ritkán az egymást követő napok túlélését jelenti a segélyszervezetek munkálkodása Afganisztánban. Köztük van a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat is, melynek mazari-sarifi irodáját egy törékeny, szőke hölgy, Németh Eszter vezette csaknem egy éven keresztül. A hét nyelven beszélő fiatal nő – aki korábban a jugoszláv polgárháború és a kárpátaljai árvizek utáni segélyakciókat irányította – az elmúlt időszak munkálatairól szólva elmondta, hogy helyi mesteremberek segítségével eddig négy iskolát és egy klinikát újítottak fel Afganisztánban, egy iskolát pedig újonnan építettek. Nagy sikerrel. Sárga falaival és kék ablakkereteivel ugyanis ez lett az egyetlen épület a faluban, amely kívül-belül ragyog. Nem csoda, hogy a falubeliek napjában többször elzarándokolnak az új iskolához, és közülük sokan szívesen múlatják az időt a négy fal között üldögélve. Azt mondják, nagyon jól érzik magukat ott – az épület biztonságot nyújt.
Németh Eszter szerint óriási igény lenne arra, hogy minél több iskolát építsenek. Mint mondja, egy afgán iskola – ha egyáltalán akad is a faluban – nem biztos, hogy fedett. „Ha van teteje, akkor lehet, hogy ráomlik a gyerekekre. A nebulók a földön, a porban ülnek, ami a tél közeledtével az eső miatt sárrá dagad majd” – hangsúlyozza. Afganisztánban a segélyszervezetek azon vannak, hogy megteremtsék az oktatás feltételeit, a tanárok kiképzése azonban már a kormány és az ENSZ hatáskörébe tartozik. Az elmúlt időszakok sorozatos ideológiai váltásai, a háborúskodások és a tálib uralom következtében sokszor nemcsak az emberek gondolkodása torzult el, hanem maga a tananyag is – elég csak a kalasnyikovos példára gondolni. Sok tanárt ezekben a napokban is az ENSZ segítségével képeznek ki (illetve át), megismertetik velük az új könyveket és azokat a módszereket, amelyek segítségével továbbadhatják tudásukat a diákoknak.
Az oktatáshoz hasonlóan az egészségügyben is alapvető változások szükségesek. Németh Eszter szerint a cél az, hogy egyáltalán klinika vagy rendelő legyen egy faluban. És a rendelőnek legyen fala. A világ ezen pontján ugyanis nem ritka, hogy a juhnyáj vagy a szamárcsapat egész egyszerűen áttrappol a klinika udvarán, sőt mi több: bemerészkedik az épületbe is – mint ahogy bárki emberfia, aki arra vetődik. Így nem meglepő, ha a betegek sokszor még egy kezelés erejéig sem mernek befeküdni a „kórházba”.
A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat jobbára Afganisztán északi részében tevékenykedik. A körzet kiválasztását annak idején alapos tényfeltárás előzte meg, s ez a terület – Németh Eszter szavaival – utólag jó választásnak bizonyult. Már csak azért is, mivel a nemzetközi partnerszervezetek közül egy sincs jelen a térségben. Igaz, a munkát megnehezíti, hogy időnként „elszabadulnak az indulatok” és a helyi hadurak egymásnak esnek: ilyenkor nem lehet terepre menni, vagy éppenséggel evakuálni kell a külföldi és helyi stábtagokat. Mazari-Sarif környékét öt frakció tartja ellenőrzése alatt, a vezetők közül az egyik legismertebb és talán legnagyobb befolyással bíró Abdul Rasid Dosztum, a Karzai-kormányzat védelmi miniszterhelyettese. „Ahhoz, hogy a térségben egyfajta stabilitás alakuljon ki, konszenzusra van szükség. A katonák azonban időnként kivonulnak és lövöldöznek egymásra. Ez a mindennapok része Észak-Afganisztánban” – mondja a szeretetszolgálat helyi vezetője. Mazari-Sarifban egyébként (ellentétben a fővárossal, Kabullal) még csak részben indultak be az újjáépítési munkálatok. Ennek oka lehet az is, hogy az instabil biztonsági helyzet miatt a tőke nem mer letelepedni az ország e részében. Előfordult, hogy a hadurak túllépték hatáskörüket és megpróbáltak vámot szedni a segélyszervezetektől. Általában ekkor tárgyalásokat kezdenek, s az ENSZ, valamint az afgán kormány hathatós intézkedéseinek köszönhetően a megegyezés ideig-óráig eredményesnek is bizonyul.
Az elmúlt egy esztendőben a szeretetszolgálat munkatársai több mint 250 tonna tartós élelmiszert, egyebek között lisztet, rizst, étolajat, cukrot és teát osztottak ki a rászorultaknak, de a ruhák, takarók, higiéniai csomagok is hamar gazdára találtak. Hozzávetőlegesen egymillió dollárt költöttek a segélyakciókra, és a közeljövőben még ugyanennyit szeretnének az afganisztáni programokra fordítani.
Németh Eszter szerint azonban az emberek valahol még mindig nem hiszik el, hogy a tálibok örökre elmentek. A közösség tagjai minden változást árgus szemekkel figyelnek. „Levágattad a szakálladat, és mi lesz, ha visszajönnek?” – szegezik neki a kérdést a borbély székéből éppen csak kikászálódott atyafinak. Az emberek nem felejtenek, ezért is van, hogy sokan – még ha levágatnák is szakállukat, vagy a csadort egy könnyű kendőre cserélnék – nem változtatnak.
A háború dúlta országban a lelkek is gyógyulásra várnak még.