A mi Nobel-díjasunk

Igazán büszkék lehetünk mi, magyarok az irodalmunkra, mert e nyelvébe zárt kis országban Kertész Imrének egy irodalmi Nobel-díjat kell hoznia Stockholmból ahhoz, hogy országos ismertségre és elismertségre tegyen szert.
Kertész Imre írót nem nagyon ismerik a magyar olvasók, még az irodalmárok közül is sokan zavarba jönnének, ha Kertész Imre alkotásairól kellene sebtében recenziót adniuk – mindez persze nem von le semmit Kertész Imre alkotói érdemeiből. Hiszen Kertész Imrének a Nobel-díj kapcsán is emlegetett egyik fő művét, a Sorstalanságot már legalább negyedszázada ismerni illenék a magyarok tanult rétegeinek.
Nem tudni, vajon hány középiskolai irodalomtanár szalad majd a következő napokban könyvtárba, mert érettségi vizsga előtt álló diákjai nekiszegezik a kérdést: miért nem tetszik nekünk Kertész Imrét is tanítani?
A kortárs író, Nádas Péter megfogalmazása szerint Kertész fő művét, a Sorstalanságot „a magyar köztudat nem tartotta fontosnak, nem volt hajlandó észrevenni”. Vajon mi az oka annak, hogy a Magyar Írószövetség csütörtökön csütörtököt mondott, és nem hallatta hangját a szenzációs hír bejelentésekor, és hogy csak a lengyel írószövetséget sikerült a Magyar Távirati Irodának sebtében megszólaltania? Ekkor derült ki az, hogy a magyarokhoz hasonlóan a lengyelek sem ismerik Kertész Imre műveit. A nyilvánosság elé került méltató és köszöntő nyilatkozatokból is az tűnt föl leginkább, hogy Kertész néhány íróbarátján kívül szinte „csak” politikusok gratulációit fogadhatta.
Figyelemre méltó az is, hogy szociálliberális laptársaink miként ünnepelték a díjazottat. Az egyik lapban egy veretes nyelvezetű filozófus – mindjárt írása címében – külön mondatban szögezte le, hogy az ünnepelt: zsidó. Ezt az irodalmi Nobel-díj odaítélése mellett fontosnak érezte hangsúlyozni. T. G. Miklós szerint most majd meg kell küzdenünk azzal, hogy külföldről nézve „ez a magyar kultúra ünnepe”, míg magyar szemmel „kínos, keserves kötelesség, verítékes munka, rémisztő ébredés”.
Másik laptársunk vezércikkben állapította meg, hogy „azt a falat, amely egy kis, nyelvébe zárt nép irodalmát elválasztja a (…) világ irodalmának közvéleményétől, természetesen nem az esztétikai érték, kiváltképp nem a nyelvi erő üti át elsőként. Bonyolult világpolitikai és szellemi-irodalmi folyamatok eredményeként alakul ki, kié lesz éppen a díj.”
Megnyugtató gondolatok ezek, mégsem lesz hát olyan keservesen nehéz megküzdenünk nekünk, magyaroknak az örömhír feldolgozásával, s fellélegezhetnek a még katedrákra merészkedő irodalomtanárok is: nem biztos, hogy az ő értékítéletükben leledzett a hiba. Kertész Imre minden bizonnyal mostantól tananyag lesz iskoláinkban, még akkor is, ha ő „nagyrészt nem azoknak ír, akiknek a nyelvét beszéli”.
S hogy miért nem a korábbi jelöltjeinknek, Móricznak, Illyésnek, Weöresnek, Mészölynek, Füstnek vagy éppen Esterházynak ítélték oda korábban a Nobel-díjat? Talán azért, mert az idő tájt a bonyolult világpolitikai-irodalmi-szellemi folyamat még nem érett meg arra, hogy e nyelvébe zárt nemzet fiának az életművét a Nobel-díjra érdemesnek tartsák.
Az egyik laptársunk tudni véli, hogy a magyarországi jelölők nem Kertészt javasolták, hanem valaki mást. Ennek ellenére igaza van liberális laptársunknak abban, hogy felhőtlenül kell tudnunk örülni Kertész Imre sikerének. Ehhez azonban valóban nem szabad belegondolnunk az irodalmi diplomácia erejébe, és akkor igazán őszintén és felhőtlenül tudunk örülni, és magunkénak érezni honfitársunk, Kertész Imre magyar író világsikerét.