A természet nyelvén szólt

Egry József nagyságát a hivatalos művészeti élet nehezen akarta tudomásul venni. Bár 1948-ban elsőként kapta meg az újonnan alapított Kossuth-díjat, képeit kivitték a velencei biennáléra, 1950-ben az országos kitekintésű I. magyar képzőművészeti kiállításról (amely a háború előtti nemzeti kiállítások sorát folytatta) mind az öt képét kizsűrizték: a zsdanovi elveknek nem feleltek meg sajátságos, finom, párában, fényben felbomló és megtörő színekből épülő, nem e világivá nemesülő balatoni fénytájképei, ahol az ember beleolvad, belesimul az őt körülfogó természeti világba. Nem zárkózik semmilyen előírás skatulyájába, művészete jellegzetesen humánus és magyar.
Nem volt sokkal szerencsésebb indulásakor sem. A szükséges anyagiak hiányában ott kellett hagynia a polgári iskolát, Münchenben is csak néhány hetet tölthetett. Legelső, sokáig egyetlen támogatója Lyka Károly volt, aki 1903-ban már közölte rajzait az induló Művészetben – némi pénzhez juttatva ezzel a kezdő művészt. A Minta-rajziskolában Ferenczy Károly nem tartotta eléggé „nagybányaiasnak”, képei dekorativitásukkal, expresszivitásukkal, szimbolikus erejükkel tűntek ki a korszak átlagából. 1922-ben a Szinyei Társaság kiállításán a már falra felakasztott képeket szedette le az államtitkár, ugyanakkor egyes nyitott szemű és jó érzékű kritikusok felfedezték, elismerő bírálataik lassanként vevőket és gyűjtőket is hoztak. 1927-ben elnyerte a társaság tájképdíját. Addigra megrendezte első gyűjteményes kiállítását a Belvedere kiállítóhelyiségében, a Váci utca 11/B félemeletén.
A harmincas évek elején már elismert festő volt, a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT) kiállításain mutatta be új képeit, Artinger Imre kismonográfiát írt róla, 1933-ban – akkor ötvenesztendős – a Tamás Galéria rendezte meg gyűjteményes kiállítását.
Balatoni képeit Keszthelyen, később Badacsonyban festette. Háborús katonai szolgálata alatt megbetegedve a badacsonyi kisegítő kórházban megismerkedett Pauler Juliskával, aki érte otthagyta magas rangú katonatiszt férjét, s a család és „a jó társaság” legnagyobb megbotránkozását kiváltva „a részeges piktor” felesége lett. Egry ugyan alig érdemelte meg ezt a jelzőt, „számos együttlétünk alkalmával még spiccesnek sem láttam, míg a társaság ivott, ő legfeljebb kóstolgatta a bort” – emlékezett Keresztury Dezső. Kevés barátja volt, Kereszturyn kívül Bernáth Aurél, Borsos Miklós, Ilosvai Varga István meg a gyűjtő Fruchter Lajos, Cseh-Szombathy László, aztán Illyés Gyula meg a „balatoni költő”, Takács Gábor. Értő kritikusai – Kállai Ernő, Rabinovszki Máriusz, Genthon István – elismerő, méltató szavai rendszeresen napvilágot láttak, anyagi biztonsága mégis hiányzott: a háborús évek közepette különösen súlyos nélkülözések jutottak osztályrészéül. „Mindennap benézek a dolgozószobámba, melyet már hetek óta nem fűthetek és nem dolgozhatom benne” – panaszolta.
Művészete lényegét saját maga fogalmazta meg a legtalálóbban: „Megtanultam a természet azon nyelvét, melyet csak a csodálói, fanatikusai értenek…, hogy magamhoz jussak… Felszabadítottam a zárt, száraz határokat képeimen. Rájöttem, hogy az atmoszférafénynek uralkodó szerepe van annyira, hogy mindent átalakít, átformál és a tárgyak benne mozgás által eltolódnak, új formát kapnak.”
Halála után ismerték el munkásságát: 1954-ben utcát neveztek el róla, emléktábláján portréját 1962-ben mintázta meg Borsos Miklós, 1966-ban nagy sikert aratott tihanyi emlékkiállítása, 1973-ban emlékmúzeum nyílt egykori badacsonyi lakóházában.