„Rövidesen már egész tömeg vonult. A Klauzál téri Kossuth-szobornál megálltak, hazafias dalokat énekeltek, majd a Korzó kávéháznál (a Széchenyi téren) a cigányzenekar rázendített a Rákóczi-indulóra. Ez még inkább fokozta a lelkesedés hevét. – Éljen a háború! Abcúg, Szerbia! – kiáltozták az emberek.” A Délmagyarország 1914. július 28-i számának címoldalán 111 éve írta ezt a szegedi tudósító. Hasonlót máshonnan is ollózhatnánk, hisz azokban a napokban a várva várt hadüzenetről szólt az egész magyar sajtó. Harci vágy lepte el az országot, mire végül megérkezett az agg Ferenc József ultimátuma: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam…”
„Éljen a háború!” – harsogták dédszüleink. Éljen a háború? Furcsa szerzet az ember. Ha béke van, vérre vágyik. Ha meg ropog a fegyver, az életéért reszket. Gyóni Géza költő 1914 nyarán romantikus hősként, lelkesen indult a keleti frontra. Az első napokban még a galíciai lövészárokból is lelkesítő költeményeket küld haza, de hamarosan kijózanítják az orosz gránátok, az ágyútűz, a halottak látványa… Október 6-ának borzalmas éjszakáján fogan meg benne legemlékezetesebb verse: „Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem […]”
„Éljen a háború!” – harsogták dédszüleink. Szegények. Hetekkel később már a haditudósításokat olvasták megszeppenve (rossz hírek érkeztek), de akkor már nem volt éljenzés. A postást várták, mit ír a frontról a férj, az apa, a testvér. És mikor jön már a levél? Vagy miért nem jön? Jaj, Istenem, odafönn!
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)
