A nemzetközi szeszfronton elfoglalt előkelő helyezésünkről hallgattam egy reggeli beszélgetést nemrég valamelyik adón. Érdekes volt, kár, hogy szerencsétlen időpontban ment le az adás; az érintettek zöme talán még föl sem ébredt, esetleg haza sem ért… Mindenesetre megtudtam: a folyamatos utánpótlás-nevelés következtében hazánkban egymillió alkoholista nézegeti rendszeresen a pohár fenekét, nő a nagyivók száma is. Italtérképészetileg úgy kell elképzelni, hogy a rózsaszínűnek ábrázolt Európából szinte kiugrik a jajvörös a Kárpát-medence. Vagy inkább kitántorog.
Hogy mit kellene tenni? Nehéz kérdés. Az alkoholtilalmak sosem voltak népszerűek, a harmincas évek Amerikájában szinte polgárháborúvá fajult a bevezetése, Gorbacsov vodkastopja sem jött be ötven évvel később, akárcsak Kádár délelőtti szeszkorlátozó rendeletei a maguk idején.
Olvasmányainkból tudjuk, hogy a tengerészek lázadni is képesek voltak, ha elmaradt a rumadag. Pár éve mifelénk a központi kocsmában már az felzúdulást keltett, hogy híre ment, a rendőrség ezentúl büntetni fogja az italosan kerékpározókat. Egy biciklis fogyasztó ellenérve: ő még egyetlen embert sem gázolt el, általában őt szokták… (Itt jegyzem meg, Magyarország a KGST-időkben a borhamisítás paradicsoma volt.
A patinás Kecskemétvin például évi négyszázezer hektoliter hitvány seprőborból készült, cukorral és tiszta szesszel feljavított „csemegebort” exportált a keleti piacokra, amitől aztán előbb a fogyasztó, később maga a kommunizmus is megingott.) A műsorban megszólaltatott szakértő az egyik legnagyobb problémának azt nevezte, hogy Magyarországnak nincs alkoholstratégiája. Az alkoholistáknak van: irány a kocsma!
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!