A spanyolországi Villar de Corneja falucskában – fütyülve mindenféle csillagászati törvényszerűségre, Gergely-naptárra, inkvizíciós múltra, miegyébre – Szilveszter napján tizenkettőkor köszöntik az új esztendőt. Nem éjfélkor – délben. (Vajon mit szól ehhez a tekintetes Brüsszel?) Magával a spanyol szilveszteri hagyománnyal természetesen nem szakítottak teljesen. Ők is a főtéren tartják az ünnepet; amikor a templomtorony órája tizenkettőt mutat, minden harangütésre egy szem szőlőt vesznek a szájukba (ez a tradíció), így várják – a delet. (Tartok tőle, később némi erjesztett szőlőlevet, tüzes vizet, ezt-azt is vesznek a szájukba, persze csak mértékkel, éppen annyit, hogy sikerüljön a hazaút…) – Eleinte sokan meglepődtek a szokatlan időponton, értetlenkedtek, néhányan még be is szóltak, de mi fütyültünk rájuk. Errefele az emberek éjfélkor már régen alszanak – mesélte Villar de Corneja polgármester asszonya az újítók büszkeségével, hozzátéve, ez itt a rend, és még senki sem háborgott ellene.

Sőt a helybeliek – mind a negyvenketten (pontosabban: mind a tizenhat állandóan itt lakó) – kifejezetten elégedettek az előre hozott ünnepléssel. Némi magyarázat: a falucska az öregedő hispán települések közé tartozik, óvodája, diszkója nincs, az átlagéletkor hetvenöt esztendő. A fiatalok zöme már réges régen elvándorolt a faluból. A kalandvágyóbbak talán futballistának álltak, a bátrabbak torreádornak.

Szilveszter ide, szilveszter oda, itt ebéd után az egész község békésen szunyókál. A harangszót is csak az hallja, akinek nem merült le a hallókészüléke.